SZEMBEN A LIBERALIZMUSSAL
Bonyolult és ellentmondásos világunkban mi, keresztények gyakran emlegetjük az általános erkölcsi válságot, hangoztatjuk, hogy az ebből való kilábalás mindennél fontosabb, és valljuk, hogy ez csak a keresztény erkölcsiség alapján lehetséges. Ugyanakkor talán nem vesszük észre, hogy az erkölcs egy nagyon összetett fogalom, és erkölcstelennek lenni nem csak hazudozással, korrupcióval és házasságtöréssel lehet. Erkölcstelen minden önzés, túlzott anyagiasság, féktelen karriervágy, és általában az egyéni érdekek túlhangsúlyozása a társadalom érdekeivel szemben. Az emberben eredendően is meglévő önzésnek táptalajt és igazolást ad korunk legveszélyesebb szellemi vírusa a liberalizmus.
A liberalizmus az elmúlt évszázadokban pozitív szerepet töltött be: bizonyos születési előjogok megszüntetéséért, az emberi jogok kiszélesítéséért folytatott harca a polgári haladást segítette. Ravasz és hazug módon ma is erre a múltra hivatkozik, amikor az elnevezés hasonlóságát kihasználva a „nemzeti liberálisoknak” nevezett nagy magyarokat, akikről minden városban és faluban terek, utcák vannak elnevezve (Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Kölcsey, Deák, Eötvös stb.) saját szellemi elődjeinek állítja be. Ez azonban történelemhamisítás. Mikor beszéltek ezek a nagy hazafiak a homoszexuálisok jogairól, mikor reklámozták a kábítószer fogyasztást, hol hirdettek olyan torz nézeteket, hogy a nemzetállam elavult fogalom, hogy a nemzetközi tőke szabadon áramolhat, és korlátlanul vásárolhatja fel a nemzeti vagyont? Éppen ellenkezőleg, azt hirdették, hogy „a haza mindenek előtt”, és azt, hogy „hazai ipar nélkül a nemzet félkarú óriás”. Mikor mondott a magyar közoktatás megteremtője, Eötvös József olyanokat, hogy az iskola legyen világnézetileg semleges, ne neveljen, csak oktasson, hogy a kultúrák egyenrangúak, hogy nem kell erkölcs, csak törvények? Azokban az időkben még nem azt mondták, hogy „valósítsd meg önmagadat”, menjél oda munkát vállalni, ahol többet fizetnek, és hagyd ott öreg szüleidet, rokonaidat, barátaidat, népedet. Éppen ellenkezőleg, akkor még azt hirdették, hogy „ne azt tekintsd, hogy mit kaphatsz a hazádtól, hanem azt, hogy mit adhatsz neki”
A liberalizmus, amelyet korunk szellemi vírusának tartok, egyetlen értéknek, a szabadságnak a túlhangsúlyozásával aláássa az erkölcsi normákat, igazol mindenfajta devianciát, lerombolja a család és a haza eszméjét, és fokozza az emberben egyébként is meglévő önzést. A féktelen szabadság hirdetése, a ”ne törődj az elavult tabukkal”, az „élj úgy, ahogy neked jó”, az „élvezz ki minden pillanatot” jelszavak romboló hatása mellbevágó valóság – csak rá kell néznünk korunk átlagemberére, de különösképpen fiatalságunk viselkedésére, egész életvitelére. Egy értékrendjétől megfosztott, mentálisan összezavart, dekadens társadalom képét látjuk. Korunk úgynevezett felszabadított embere ledobva minden számára terhesnek tűnő önkorlátozást, csak saját magával törődik. Nem kellenek az „elavult” erkölcsi gátak, nem kellenek a mások érdekében vállalt kötelezettségek, különösen nem az áldozatvállalás. Az önzés azonban rombol minden közösséget, a legkisebbtől, a családtól kezdve a legnagyobbig, a nemzetig. Az értékrendjétől megfosztott ember képtelen tájékozódni a világ dolgaiban, nem ismeri fel még saját érdekeit sem, legfőképpen azt az örök igazságot, hogy az egyén hosszú távon csak közösségével együtt boldogulhat. Ne áltassuk magunkat, ez a romlás nem az „elmúlt negyven év terméke”, legalábbis túlnyomórészt nem azé, mert a helyzet az általunk sokszor csodált Nyugaton sem jobb, sőt egész Európában a társadalmi mutatók a miénkhez hasonló, lefelé irányuló tendenciát mutatnak. Mindez nem a véletlen műve. A liberalizmus ördögien kigondolt, és a médiák által terjesztett torz szemléletmódja mindenhol megteszi a hatását.
Mi, kereszténydemokraták lássuk be végre, hogy most már sokkal határozottabb formában kell felvennünk a harcot a romboló nézetekkel és tendenciákkal szemben. Keresztényi jóhiszeműségünkben szemet hunyunk afelett, hogy báránybőrbe bújt farkasok ólálkodnak körülöttünk, és szemlesütve pironkodunk, amikor éppen ők oktatnak ki minket arról, hogy a jó kereszténynek megbocsátónak és békességesnek kell lennie, ha arcul ütik, oda kell tartania a másik orcáját is –holott mi már számtalanszor odatartottuk, és mindannyiszor rá is vertek. Most már véget kell vetnünk az örökös hátrálásnak, és ellentámadásba kell átmennünk. Nyilvánvalóan, a liberális sajtó heves kirohanásainak leszünk kitéve, de a harcot vállalnunk kell. Ne higgyük, hogy ezáltal csökken a népszerűségünk. Az emberek döntő többsége, a ma esetleg még a baloldalra szavazó kisemberek ösztönösen vonzódnak a társadalmi igazságosság, a létbiztonság, az értékteremtő munka megbecsülése, a természetes, józan népi erkölcs felé, mindazok értékek felé, amit a liberalizmus oly kevésre becsül. Mert a liberalizmus nem csak a keresztény szellemiséggel ellentétes, hanem a normális emberi gondolkodásmóddal is. A történelemben még sohasem volt olyan kultúra, amely nyíltan elvetette volna az erkölcsöt, mint az emberek közötti kapcsolatrendszer alapját, és semmibe vette volna a közösség szolgálatát, mint az emberi cselekedetek legfőbb értékmérőjét. Ma már itt tartunk. A leghatározottabban fel kívánunk lépni a társadalom egészére káros, romboló nézetek ellen, vissza akarjuk hoznia a normális értékrendet, amely szerint minden cselekedet értékét az adja meg, hogy mennyire hasznos a társadalom számára. A pénzközpontú, materialista gondolkodásmóddal, az egoizmussal, a minden áron való sikerorientáltsággal a magasabb értékek keresését, a másokért vállalt áldozatot állítjuk szembe. Olyan világban akarunk élni, ahol mindenki felelős a másikért. Az ember nem magában áll, hanem társadalomban él, és ezért az egyén minden tette hat a közösségére, és ugyanakkor a közösség szellemisége, felfogása visszahat az egyénre.
Ne tévesszen meg bennünket, hogy nyíltan liberális párt jelenleg nincs a parlamentben. A liberalizmus torz szelleme uralja az egész Európai Uniót, ott van a médiákban, sőt, átjár mindnyájunkat. Behatolt még a történelmi egyházakba is, folyamatos hátrálássá silányítva egykori bátor állásfoglalásaikat. Hol lenne mostanra az emberiség, ha évezredek óta a család, a közösség nem adta volna tudtul tagjainak, hogy mit tart helyesnek és mit nem. Aki pedig a társadalmi elvárásokat megszegte, azt hátrány, megvetés, sőt kiközösítés kísérte. Ki merne ma ilyesmit akár csak felvetni is?
Véleményem szerint nekünk most már nem a volt kommunistákkal kellene foglalkoznunk. A kommunista ideológia a bukott múlt, a mai szocialisták egy elvek nélküli, zsákmányát védő rablócsapat, míg a liberalizmus egy nagyon is élő, fondorlatosan kigondolt, egész jövőnket, minden keresztény szellemi értékünket veszélyeztető gondolkodásmód. Mindenkor és minden területen bátran szembe kell szállnunk ezzel a tudatosan romboló szellemi vírussal, hogy a huszadik század két kártékony eszmei áramlata után a harmadik, a liberalizmus is oda kerüljön, ahova való: a történelem szemétdombjára. Ez ma a mi történelmi küldetésünk. (Jáky Miklós)
Liberalizmus és szociáldemokrácia.
A szocializmus ma már egy döglött oroszlán, amelynek tetemét volt hívei rugdossák a legbőszebben, a liberalizmus viszont egy virulens vírus, amely, ha nem is egyenlő mértékben, de jószerivel mindenkit megfertőzött. Mindkét szellemi irányzat gyökerei az úgynevezett Felvilágosodásig nyúlnak vissza, és míg a liberalizmus a Nagy Francia Forradalom „szabadság” jelszavával kapcsolatos, addig a szocializmus a másik jelszavával, az „egyenlőség”-el. Noha a szocializmus forradalmi ága, a marxizmus-leninizmus a világ fejlettebb részén mára háttérbe szorult, és a szociáldemokrata irányzat került előtérbe, az eredendően materialista világnézete – még ha időnként tagadják is – megmaradt. Figyeljük meg, hogy a szociáldemokrácia mennyire földhözragadt szemléletű, mennyire az anyagi jólétet tekinti az általában vett emberi jólét alapjának, és – minden ellenkező tapasztalat ellenére – meg van győződve arról, hogy ez automatikusan megoldja a többi problémát is. Mintha ösztönösen a vérükben lenne az a marxista elv, hogy a társadalom egész szellemi életét a gazdasági alapok határozzák meg, ami részükről logikusnak tűnik, hiszen a materialista ember mi másból vezetné le a szellemit, mint az anyagiból.
Úgy látom, hogy a liberalizmus és a szociáldemokrácia napjainkban jobban összetalálkozott, mint bármikor azelőtt. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy Nyugat-Európa országaiban magát liberálisnak nevező párt sehol sincsen hatalmon, mégis mindenütt a liberális eszmék uralkodnak. Miért van ez így? Azért, mert a szociáldemokrata pártok tették magukévá a liberális eszmerendszert. Ennek oka a közös materialista gyökerek mellett az, hogy az úgynevezett létező szocializmus kudarcával együtt a szociáldemokrácia eredeti jövőképe is összeomlott, és most nem tud mást elénk állítani, mint a „fogyasztói társadalom” vízióját. Az anyagi javakon túlmenően mi jelentheti még a jólétet? Ebben a kérdésben nem a kereszténységtől fogadja el a transzcendens felé irányuló magasabb értékek keresését, hanem a liberalizmus válaszát veszi át: „a jólét az, ha azt teheted, ami neked pillanatnyilag jól esik.” Ez annál is meglepőbb, mert hiszen ezáltal teljesen feladja a nevéből is következő szociáldemokrata alapelvet, amely mindég a közösség jogait és szolgálatát hangsúlyozta az egyén túlzott jogaival szemben. A szabadság valóban nagyon nagy dolog – ezt negyven év diktatúra után mi tudjuk a legjobban – de a szabadság önmagában csak lehetőséget ad a helyes cselekvésre, azonban sajnos a helytelenre is. A liberalizmus a szabadság parttalan hirdetésével, a normális értékrend és erkölcsi normák szétzüllesztésével, valamint a kultúra relativizálásával mára elvett minden igazodási pontot, és most korunk szabaddá vált embere támaszpont nélkül bolyong a nagy semmiben. Korunk szociáldemokráciája mindenütt lelkesen közreműködik ebben. Melyik nyugati szociáldemokrata párt (vagy akár az EU Parlament szociáldemokrata frakciója) nem támad minden erkölcsi indíttatású megújulási kísérletet, mint a „haladás” gátját, hol nem védik a gyanús szekták, a homoszexuálisok és egyéb deviánsok jogait? Egyszerre hördülnek fel a liberálisokkal és kiáltanak szélsőjobboldali veszélyt minden nemzeti szuverenitást erősítő kezdeményezésre, egyszerre hangoztatnak rasszizmust minden bevándorlás korlátozási javaslat hallatán, és együtt védik a rablótőke garázdálkodásait a szabad piac jelszavával. A szociáldemokrácia a liberalizmus védőbástyájává vált.
A túlzott szabadság azonban átcsaphat ellentétébe, a zsarnokságba. Ahol alig van korlát, ott a pénzben, pozícióban, szervezettségben erősebbnek alig lehet ellenállni, ott a gyengébb kiszolgáltatottá válik. Ott a multinacionális vállalatok és a nemzetközi pénztőke gátlástalanul tehetik tönkre a hazai vállalkozásokat, ott a sajtószabadságot úgy értelmezik, hogy aki képes TV-csatornát, rádió hullámsávot, vagy valamilyen sajtóorgánumot vásárolni, annak szabadságában áll bármit és bárkit lejáratni, annak jogában áll bármilyen kultúrszennyet terjesztenie. A pénzvilág hatalmasainak természetesen érdekük a korlátozások nélküli szabadság, ezért a kezükben lévő médiából ezt sulykolják a társadalomba. Az értékrendjétől megfosztott embernek is ez tetszik, mert első pillantásra kellemesebbnek tűnhet kötöttségektől mentesen élni.
„Gyümölcseikről ismeritek meg őket” – áll az Írásban. A liberalizmus a szociáldemokrácia hathatós támogatásával meghozta a saját „gyümölcsét,” csak rá kell nézni korunk kizárólag saját egoista céljait követő, magasabb eszmék nélkül sodródó átlagemberére. A szociológia megkülönböztet vagy húszféle társadalmi mutatót. Ezek a mutatók – mint pl. házasságkötések száma, születésszám, válások aránya, kultúrigény, mások iránti szolidaritás, viselkedési normák, közösségi kapcsolatok, bűnözés, erőszak, alkoholizmus, kábítószerfüggés, devianciák stb. – egész Európában romló tendenciát mutatnak, és most már azt sem mondhatjuk, hogy legalább az anyagi jólét növekszik. Ide jutott az a földrész, amelyik valamikor a legmagasabbra emelte a kultúra zászlaját. Nálunk is állandóan az „európaiságra” hivatkoznak, és mi valósággal megalázkodó csodálatunkban nem vesszük észre, hogy a liberalizmus és a szociáldemokrácia szövetsége már szinte teljesen lerombolta azt, amit egykor európai szellemiségnek neveztek. (JM)
ERŐS ÁLLAM KELL!
A globalizációnak leginkább útjában álló nemzetállamok gyengítése, hatáskörük folyamatos elvonása nyíltan folyik. Sokan abban a tévhitben vannak, hogy a globalizáció egyenlő az USA túlzott hatalmával, amelynek ellenszere az Európai Unió. Ez óriási tévedés! A globalizáció a nemzetközi pénzvilágnak és az azzal összefonódott multinacionális vállalatoknak a nemzetek feletti uralma, amely ugyan módszereiben sokkal enyhébb, mint a XX. század egyéb diktatúrái, de azért lényegében maga is egyszerre gazdasági, politikai és szellemi diktatúra. A globalizáció eszmei hátterét adó liberalizmus szerint az „állam bácsi” elveszi az adófizetők pénzét, miközben nem működik hatékonyan, bürokratikus és drága, ezért le kell építeni. Az „állam a legrosszabb gazda”, „vonuljon ki a gazdaságból”, „hagyja érvényesülni a piacot” jelszavak hangoztatása mellett a nyugati világ minden országában gyakorlatilag teljesen privatizálták a termelő vagyont, a közműveket és a bankokat. Esetünkben az áruház-láncok révén külföldi kézben van kereskedelmünk túlnyomó része is, folyik utolsó vagyonunk a termőföld felvásárlása, és sanda kísérletek történtek az egészségügyi és a nyugdíj kasszának a közösségi tulajdonból való kivonására is. Tartsuk azonban mindég szem előtt, hogy akié a gazdasági hatalom, elkerülhetetlenül azé lesz rövid időn belül a politikai hatalom is. Ez nem holmi marxista megállapítás, ez tény. A nemzetállam mindhárom pillérét darabokra törték: gazdasági erejük elvesztése magával hozta kulturális és politikai hatalmuk gyengülését is, és mára gyakorlatilag a multik végrehajtó szervévé és biztonsági szolgálatává vált (noha a közbiztonságot sem mindég képes garantálni). A közvéleményt meghatározó média túlnyomó része is liberális üzleti körök birtokában van, az alapítványi iskolák és egyetemek rendszerén keresztül az oktatás is lassan kicsúszik az állam kezéből. Ami pedig a politikai hatalmat illeti, az európai polgár azért harcolt évszázadokon keresztül a feudalizmus erőivel szemben, hogy a törvényeket, amelyek szigorú keretet adtak egész életének, ne a feje felett alkossák meg. Mára eljutottunk oda, hogy a törvényeink 80 %-át Brüsszelben hozzák, az egyes parlamentek „jogharmonizáció” néven csupán ratifikálhatják azokat. Némi iróniával szólva, a nemzeti kormányok már csak lobbizó irodaként működnek Brüsszelben. Meggyőződésem, hogy az államot nem gyengíteni, hanem éppen ellenkezőleg, erősíteni kell, mert csak ezáltal biztosítható, hogy a döntések – legyenek azok politikai, gazdasági, oktatási, kulturális, stb. jellegűek – választott, ezáltal ellenőrizhető és leváltható testületek kezébe kerüljenek, ami a demokrácia alapfeltétele. Csak az állam erősítésétől, szuverén törvényhozói és részben tulajdonosi szerepének visszaállításától remélhető, hogy ne a pénzvilág, a bankok, a multinacionális vállalatok és egyéb hatalmi csoportosulások, hanem a kisemberek érdekei érvényesüljenek – természetesen csak akkor, ha éberen őrködünk, nehogy egyes magukat „élcsapatnak” kikiáltó csoportok ismét kisajátítsák az államhatalmat. (JM)
x x x x x x x x x x x x x x
EGÉSZSÉGÜGY
A társadalmi kérdések között feltétlenül szólnunk kell az egészségügyről, amelynek a helyzete mindég politikai kérdés is, és amelyet a mi tisztességtelen ellenzékünk igyekszik maximálisan ki is használni. Ez annál is könnyebb számára, mert olyan sok szubjektív elemet tartalmaz, hogy szinte lehetetlen valós értékítéletet mondani. Benne van a lakosság általános egészségi állapota, amely elsősorban nem az anyagi helyzettől, mint inkább az életmódtól függ. És benne van az emberek irreális elvárása, amennyiben úgy tekintenek az orvosra, mint az autószerelőre, aki ha pl. nem tudja rendbe hozni a kipufogót, akkor „hülye is, meg trehány is.” Az orvostól is azt várják el, hogy mindent meggyógyítson. Hányszor halljuk, hogy „műhiba történt, mert ha előbb…, ha így…., ha úgy…., akkor biztosan rendbe jött volna.” A mi ellenzékünk maximálisan rájátszik az emberek érzelmi, hangulati húrjára, amikor ritka egyedi eseteket – azokat is eltorzítva – hoz fel általános példaként, sokkal rosszabbnak állítva be a magyar egészségügyet, mint amilyen az valójában, és azt sugallja, hogy ennek oka természetesen az, hogy „a kormány kilopja a pénzt az egészségügyből.” Legyünk tárgyilagosak. Pár évtizede, ha lázas voltam, a körzeti orvos –nem úgy mint ma – még kijött, és a hátamat kopogtatva sztetoszkóppal hallgatózott. Ma mindenki azt várja, hogy rögtön CT-t készítsenek róla. Hol volt akkor szó csípőprotézisről, szívkatéterezésről, lézeres szemműtétről. Ezek olyan költséges felszerelést igényelnek, amelyek csak korlátozott számban lehetnek jelen az országba. Egyébként nem igaz, hogy külföldön minden jobb. Vannak ismerőseim Németországban, Angliában, Amerikában, az emberek ott is panaszkodnak és elégedetlenkednek. Mert az embereknek semmi sem elég jó, és ráadásul a hibát mindég másban, sohasem magukban keresik.
Beszélnünk kell azonban egy nem szubjektív, hanem tényleges és súlyos problémáról, nevezetesen az orvoshiányról. A magyar orvosképzés ma is világszínvonalú, és az egyetemekről elegendő számú fiatal orvos kerül ki. Azonban mondjuk ki nyíltan , és elég egyértelműen, hogy megértsék, az orvosoknak ez az arcátlan tömeges külföldre vándorlása undorító és felháborító. Mert ott többet keresnek! Ennek alapján mindenki itt hagyhatná az országot! Az orvos nem arra esküdött fel, hogy minél többet fog keresni, hanem arra, hogy betegeket fog gyógyítani, márpedig a betegek itthon vannak. Tudok vidéki kórházakról, ahol osztályokat kell bezárni, mert elmentek az orvosok. Most már igazán sokat keresnek, két három milliót havonta, de ez sem elég. Aki pedig itthon marad, az magánkórházak alapításán munkálkodik, és ami még visszataszítóbb, afelé terelik a betegeiket is. Mert különben mi indokolná, hogy amire az állami egészségügyben másfél évig kell várni, azt a magánegészségügytől azonnal megkapható, de milliós nagyságrendben kell érte fizetni. Hány orvos van, aki itt is ott is dolgozik és nyíltan reklámozza a magánrendelését? Lássuk tisztán, ez is a torz liberális felfogás következménye, „az én érdekem minden mást megelőz” szemlélet kirívó példája. Annak a szemléletnek, amely a „fizessenek meg engem” szlogen alapján nem az emberek, a közösség szolgálatát, hanem csak egyéni önző érdekeit látja. (JM)