Gazdaság

A LIBERÁLIS GAZDASÁG

Keresztény szemléletünknek megfelelően – a marxistákkal ellentétben – a társadalmi létet nem a termelésből valamint az általában vett gazdaságból vezetjük le, mégsem tagadhatjuk annak alapvető jelentőségét. A gazdaság az alap, amelyre a többi szféra épül, és amelynek gyenge vagy hibás működése szinte minden területre kihat. Ugyanakkor több annál, mint egyszerűen jólét vagy szegénység kérdése. Elrontott „rendszerváltásunk” legfőbb hibája annak az igazságnak a szem elöl tévesztése volt, hogy aki birtokolja a gazdasági hatalmat, törvényszerűen, rövid időn belül annak a kezébe megy át minden más hatalom is, legyen az  politikai, kulturális, vagy informális hatalom. Mindég ennek a ténynek a figyelembe vételével kell vizsgálnunk a gazdasági kérdéseket. Kormányunk az EU bürokratáinak és hazai csatlósaiknak állandó támadása alatt áll, mert kedvez a hazai vállalkozóknak, és stratégiai kérdésnek, országunk gazdasági, és ezáltal politikai függetlensége alapfeltételének tekinti egy erős magyar tőkésréteg kialakítását. Ezt nevezik ők folyamatosan korrupciónak. Pedig ez egészen más: ez jogos önvédelem.

Nézzük meg vázlatosan, hogy a rendszerváltozás óta mit művelt velünk a neoliberálisnak nevezett gazdasági berendezkedés, és milyen kiinduló helyzetet teremtett az Orbán-kormány számára. Tekintsük át, hogy honnan és milyen feltételrendszer mellett kell ismét felemelkednünk. Korunk uralkodó, liberális gazdasági doktrínája szerint „az állam a legrosszabb gazda,” „vonuljon ki a gazdaságból,” „hagyja érvényesülni a piacot,” vagy ahogy jelszavakként mondják: privatizáció, dereguláció, liberalizáció, amellyel összhangban gyakorlatilag teljes mértékben privatizálták termelő vagyonunkat, közműveinket, bankjainkat, és az áruházláncok révén külföldi kézben van kereskedelmünk túlnyomó része is. Ez teljes abszurditás, mert képtelenség még feltételezni is, hogy a multinacionális óriásvállalatoknak bevallottan csak a legnagyobb haszonra irányuló tevékenységéből („versenyéből”?) olyan helyzet alakuljon ki, amely a kisemberek tömegeinek a javát szolgálja? Amikor azután  beüt a válság, akkor természetesen kell az állam, hogy a magánbankoktól kölcsönt vegyen fel (mert az államoknak már nincs bankjuk), majd a pénzt bankkonszolidáció címén adja vissza ugyanazoknak a bankoknak, és a végén hajtsa be rajtunk a kamatokat, ami természetesen ismét a bankokat illeti. A privatizációt áterőltető liberális közgazdászaink azt azonban soha sem mondták, hogy a külföldi a felvásárolt gyárainkat meg fogja szüntetni, mert piacot akar venni, meghagyva nekünk a munkanélküliséget. Soha nem említették, hogy a „befektetőt” nekünk kell „konszolidálni”, „visszanyerni a bizalmát”, adó és egyéb kedvezményekkel teletömni, hogy idecsalogassuk, és hogy azután itt is méltóztasson maradni, miközben a hasznot, a mi munkánk eredményét kiviszi az országból. Eltitkolták, hogy a végén még nekünk kell őt „versenyképessé” is tennünk, ami valójában azt jelenti, hogy növelnünk kell az extraprofitját, különben elmegy oda, ahol még több hasznot szimatol. Nem mondták azt sem, hogyha ezt vonakodunk megtenni, akkor holmi „hitelminősítők” úgy leértékelik a forintunkat, hogy, a „gatyánk is rámegy,” mert nem tudjuk fizetni a ránk erőltetett hitelek uzsorakamatait.

A folyamatosan hangoztatott cél, miszerint „fokozni kell a magyar ipar versenyképességét,” tulajdonképpen elkendőzése a tényleges valóságnak. Először is nincsen magyar ipar, csak külföldiek magyarországi ipara. Aki ebben kételkedik, az menjen el oda, ahol egykor egymás mellett álltak a gyárak, látogasson el Csepelre, Kőbányára, menjen végig a Váci úton vagy a Budafoki úton, álljon meg az egykori MOM helyén álló MOM-park előtt, és látni fogja, hogy az úgynevezett magyar ipar ma már csak manufakturális színvonalú bedolgozókból áll. Másodszor, az olyan célkitűzés, hogy nekünk kellene multinacionális vállalatok versenyképességét növelni, egyenesen komolytalan. Tényleg, nekünk kellene versenyképessé tennünk a hazánk teljes GDP-jénél nagyobb bevételű multikat?  Harmadszor pedig, illő lenne már egyszer alaposabban elgondolkozni azon, hogy kik és milyen célból versenyeztetnek minket, és nem csak minket, hanem az egész világot. Természetesen szükség van bizonyos mértékű és egyenlő feltételek mellett zajló versenyre, de ez a fajta „verseny” csak a kicsik és gyengébbek tönkretételét, vagy bedolgozóvá degradálását szolgálja. Egyébként is kivétel nélkül minden ország „a versenyképesség javításában,” és „az exportképesség fokozásában” látja a kilábalás útját, beleértve Amerikát, Angliát, Németországot, vagy Franciaországot is. Mondja meg már valaki, hogy akkor nekünk milyen esélyünk lehet egy ilyen versengésben. Ugyan magyarázza meg már valaki, hogyan fogja legyőzni az itteni leányvállat a kinti anyavállalatát. Egyáltalán, meddig mehet a verseny, ha eladhatatlan áruk tömege fekszik raktáron. És tulajdonképpen ki az, aki versenyeztet minket?

Stratégiai célul tűzzük ki a „működő tőke” becsalogatását, pedig a tőke bejövetele még nem eredmény, mert az egykori gyarmatokra is áramlott a tőke, csak nem az éhbérért dolgozó bennszülött élvezte annak eredményeit. Ki kellene végre mondani, hogy gyarmattá, de legalábbis félgyarmattá tettek minket, mert a multiknál a magyar  dolgozó ugyanazért a munkáért negyede annyit kap, mint pl. egy németországi, hogy feldolgozóiparunk és áruház láncaink elvételével egyszerű nyersanyag előállítóvá tették mezőgazdaságunkat. Miért hallgatunk arról, hogy az egészségügy válságának alapvető oka, hogy a magyar dolgozó a nyugatihoz képest negyedannyi keresete miatt negyedannyi TB járulékot fizet, pedig a működési költségek azonosak a nyugatival, és arról, hogy a mezőgazdaság válságának igazi oka a teljesen kinyílt agrárolló? Mert óriási nyereség van az élelmiszerek előállításban, csak azt a külföldi kézben lévő feldolgozóipar, valamint áruház-láncok viszik el, és a termelőnek alig jut valami. Miért hallgatjuk el azt a tényt, hogy a múltban minden ország azáltal fejlődött, hogy a létrehozott nyereséget otthon fektették be, hogy minden ország, így Amerika és Anglia is vámokkal védte saját iparát és piacait, hogy a profitnak az országból való kivitele a gyarmati állapot jellemzője. Azért, mert a liberális gazdaságpolitika kivett a kezünkből mindent, és akinek semmije sincs, az ne bíráljon, hanem kérjen, és ha kap, akkor szépen köszönje is meg. Vegyük észre, hogy gazdasági függetlenség nélkül csak függőség van, az olyan ország szabad, amelyik maga rendelkezik saját erőforrásai és megtermelt javai felett.

A helyzet hasonló az EU többi országában is, főként az eladósodott országokban. Egyáltalán, milyen alapon nevezik újabban demokráciának, amikor senki által nem választott, ellenőrizhetetlen és leválthatatlan bankvezérek, hitelminősítők és befektetőknek nevezett spekulánsok diktálnak a háttérből a nép által megválasztott, és az ellenzék által egyébként is állandóan ellenőrzött kormányoknak. Azt nevezik-e mostanság európaiságnak, amikor tervszerűen eladósítanak országokat, majd még valutaátszámítási trükkökkel külön a lakósságot is? Az állam, a „legrosszabb gazda” pedig vonuljon ki mindenből, közvetlenül ne tehessen semmit azért, hogy mindenkinek legyen munkája, hogy a munkájáért tisztességes megélhetést biztosító bért kapjon, hogy ne akadályozhassa meg az ország megtermelt javainak kivitelét, hogy ne védhesse meg saját polgárainak vállalkozásait a tőkeerősebb multival szemben. A nemzetközi liberális nagytőkének a nemzetállamok állnak leginkább az útjában, ezért hatáskörük elvonása nyíltan folyik. Először kivettek a kezéből minden tulajdont, majd az 1992-ben életbe lépett és az Európai Unió eredeti alapelveit felrúgó Masztrich-i Szerződéssel lehetetlenné tették számára a gazdasági életbe való közvetlen beavatkozást is. A globalizációs tőke pedig szabadon garázdálkodhat, már nem áll útjában semmi, tönkre teheti a hazai vállalkozásokat, megveheti, megszüntetheti azokat, monopol helyzetet teremthet, diktálhat felvásárlási, bedolgozói, eladási árakat, munkabéreket, kikényszeríthet megszorításokat. És ráadásul még udvarolni is kell neki, mert különben kivonul oda, ahol még több hasznot szimatol, hátra hagyva munkanélküliséget és kiesést a költségvetés bevételeiben. Becstelen világ, ahol nem a saját teljesítmény az igazi eredmény, hanem az, hogy sikerül-e odacsalogatni a „befektetőket”, és az a kudarc, ha máshol nagyobb profitra számíthat. Képtelen világ, ahol be akarják mesélni, hogy a korlátlan haszonlesés mindnyájunk számára jó gyümölcsöt hoz, és ezt minden állami beavatkozás csak elronthatja. Neves liberális közgazdászunk szájából hangzott el, hogy „a gazdaság nem erkölcsi kategória.” Akkor mit ér az erkölcs, ha már az alapokra sem vonatkozik? Ilyen hazug világban élünk, ilyen körülmények között kell keresztényszociális szellemben politizálnunk.

Ebben a helyzetben az államnak egyetlen lehetősége adódik, azt a taktikát kell alkalmaznia, amely már számos országban bevált, (Japán, Dél-Korea, Kína és Oroszország) azt, hogy támogatásával igyekszik létrehozni egy a nemzethez hűséges, és nemzetközileg is versenyképes tőkés réteget. Ezzel próbálkozik az Orbán-kormány is. Az ellenzéknek csupán az fáj, hogy ő ebből kimarad, legkevésbé sem az általa oly sokszor hangoztatott szlogen, a „kisemberek sorsa.” A globalizáció erői sem nézik jó szemmel, mert „ezek nem úgy táncolnak, ahogy mi fütyülünk.” Azonban a jelen körülmények között nem látható más út a gazdasági növekedés, és főként a gazdasági függetlenedés felé.

Jáky Miklós, a KDNP Keresztényszociális Műhelyének elnöke

VERSENYEZTETNEK MINKET.

Az egész világon folyamatosan hangoztatott szólam, hogy „fokozni kell a versenyképességet.” Ez vonatkozik Európa minden országára, így ránk is, de magára az egész Európai Unióra, sőt az USA-ra is. Általában ezzel indokolják a megszorító intézkedéseket, a leépítéseket, az infláció alatti bér- és nyugdíjemeléseket, az egészségügy, oktatás stb. alulfinanszírozását. Erre hivatkoznak az IMF által általánosan javasolt restrikciós intézkedések, amelyek eddig mindenütt az életszínvonal és a szociális ellátás visszaeséséhez vezettek.

Mi is ez a verseny, amelynek érdekében olyan erőfeszítéseket kell tennünk? Pár évvel ezelőtt elmentem az akkor még létező SzDSz által működtetett Liberális Klub egyik rendezvényére, ahol az akkori gazdasági miniszter, Csillag István teátrális mozdulattal tárva szét a kezeit, sajnálkozva mondta: „tudomásul kell vennünk, hogy versenyben vagyunk a működő tőkéért. Ha nem teszünk engedményeket, akkor kivonul innen, és oda megy, ahol több lehetőséget kap: Szlovákiába, Romániába, Ukrajnába, vagy még keletebbre. Ez pedig nagyon súlyos következményekkel járna a költségvetésünkre nézve.” A rájuk jellemző cinizmussal azt azonban elhallgatta, hogy éppen az általuk ránk erőltetett neoliberális gazdaságpolitika, „az állam a legrosszabb gazda” hazug jelszava vezetett oda, hogy, az államokat a gazdasági szférából mindenütt  kiszorították, így nem maradt semmi más lehetőségük, mint a saját rovásukra folyamatosan kedvezményeket adni a működő tőkének nevezett spekulánsok számára. Mintegy húsz évvel ezelőtt az EU-ban még spanyol csodáról beszéltek – tudjuk, hova jutottak mára. Azután „ír csodát” emlegettek. Az akkortájt hazánkba látogató ír miniszter asszony kioktatott minket: „okos adópolitikával és kedvezményekkel idecsalogattuk a tőkét.” Hogy honnan? Természetesen Spanyolországból és a többi EU-s országból, amelyek kezdhették újra az udvarlást, sőt a nyílt prostitúciót a pénzvilág kegyeiért, amelynek eredményeként azután Írország is elvesztette átmeneti előnyét. Így versenyeztetnek minket a nemzetközi pénztőke urai. Mi pedig versenyzünk egymással a túlélésért, ahogy azt egy, a globalizációról írt könyv találó példával illusztrálja: két hegymászó éjjel a sátorban zajra riad. Kitekintenek, és egy hatalmas barnamedvét pillantanak meg, mire egyikük azonnal felrántja a cipőjét. Csak nem gondolod, hogy gyorsabban tudsz futni nála? – kérdi a társa. – Nem. Én csak téged akarlak lehagyni – hangzik a válasz.

Azonban egy másik szinten is folyik a versenyeztetés. Folyton halljuk, hogy „a vállalataink termelékenységét és hatékonyságát a fokoznunk kell.” Természetesen nem lehetünk általában véve a műszaki fejlesztés és bizonyos mértékű verseny ellen, de amikor naponta tömik tele a levélszekrényeinket drága reklámokkal, mert eladhatatlan áruk tömege fekszik a raktárakon, akkor a termelékenység növelésének és az „innovációnak” a folyamatos erőltetése öncélúnak tűnik. Pedig valójában mégsem az, mert valakik érdekeit szolgálja. Az állandó fejlesztési kényszer sok pénzbe kerül, amelynek még a multik is csak hitelek felvételével tudnak eleget tenni – nem is beszélve a kisebb hazai vállalkozásokról. A versenyeztetés következménye az általános eladósítás, amelynek eredményeképpen a termelő szféra bevételeinek nagy része kamatos kamat formájában visszaáramlik a bankokhoz. Az árakba beépítve természetesen mindenki fizeti a kölcsönt, az is, akinek nincsen közvetlen adóssága. És ez megdöbbentően sok. Olvastam olyan gazdasági elemzést, amely szerint Németországban minden árú és szolgáltatás árának egyharmada a kamat és hiteltörlesztés. Tévedés ne essék, nem a tiszta haszon egyharmada, hanem az árbevételé. Vagyis miközben a pénztőke minimális munka és önköltség ráfordítása révén folyamatosan óriási haszonra tesz szert, addig a javak tényleges megtermelőjének a nyereségből alig marad valami, ami ellen úgy próbál védekezni, hogy fokozza a termelést. Ezért válik lassan minden országban vállalati és nemzetgazdasági szinten is a „gazdasági növekedés” a legfőbb mutatóvá.  Az úgynevezett fejlesztésekhez újabb hitelek felvétele szükséges,  amelyek  törlesztése már csak azért is ütközik fokozott nehézségekbe, mert ugyanezt teszik a versenytársak is, a piac felvevőképessége pedig korlátozott. Ekkor jön megint a szöveg: „akkor lesz gazdasági fellendülés, ha majd ismét növekszik a fogyasztás,” miközben másrészről azt halljuk, hogy „azért jutottunk válságba, mert túlfogyasztottunk.” Egy azonban biztos: ebben a versenyben a gyengébbek folyamatosan tönkremennek, gerjesztve ezáltal a munkanélküliséget, de még a multik részvényei is lassan néhány pénzcsoport kezébe kerülnek. Ebben van a lényeg, ezért versenyeztet minket a pénzvilág. Néha úgy érzem, hogy versenylovak vagyunk az ügetőn, bankárok futtatnak minket, és miközben a Fitch meg a Moody minősíti az esélyeinket, a brókerek a tőzsdén fogadásokat tesznek fel ránk.

(Jáky Miklós – az „Új Idők” hetilapban régebben megjelent cikk átdolgozása)

Megjegyzésként fűzöm hozzá, hogy a mai helyzetet tekintve, nem is olyan régen elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyetlen ország kiesése ilyen zavarokat okozhasson egész Európában az energiaellátás területén. Ennek oka szintén a profit maximalizálására való törekvés, mint ahogy annak is, hogy az egész Nyugat ma már gazdaságilag Kína „markában” van. A multinacionális vállaltok vitték ki oda a termelésüket az olcsó munkaerő miatt, nem számolva (illetve nem is törődve) azzal, hogy a kínaiak képesek mindent lemásolni. Kína érdeke ma még az, hogy ne éljen vissza a helyzetével, de ki tudja, hogy mit hoz a jövő?

A KOMPLEX HELYI GAZDASÁGOKRÓL

Amint az ismeretes, a nemzetközi nagytőke privatizálta iparunk túlnyomó részét, majd jórészt megszüntette azt, (valójában tehát piacot vásárolt), és az áruház-láncok segítségével a kereskedelmet is uralja. A magyar bedolgozókkal és termelőkkel, főleg a kistermelőkkel általában csak olyan megalázó feltételekkel kötnek szerződéseket, hogy szinte teljesen elveszik a hasznukat, ezért az áruházak polcain magyar árú alig található. Mindez természetesen nemhogy elősegítené egy nemzeti középosztály kialakulását, hanem éppen ellenkezőleg, a lecsúszásának irányába hat. A profitnak az országból történő kivonása pedig lehetetlenné teszi a gyarapodást, hiszen a múltban is minden ország azáltal fejlődött, hogy az ott létrehozott nyereséget ugyanott fektették be. A fejlesztés hosszú távon kölcsönökkel nem valósítható meg, mert a kamatok fizetése adósságspirálba vezet, amiből csak az utóbbi időkben sikerült nagy áldozatok árán kimenekülnünk.  A helyi termelés megszűnése növeli a munkanélküliséget (nem csak a hivatalos, hanem a rejtett munkanélküliséget is, hiszen hazánk a foglalkoztatottság terén sem áll túlságosan jól), ami tömeges elszegényedéshez, sőt egyes rétegek teljes mentális és erkölcsi lezülléséhez vezet. A probléma egyik megoldása a multinacionális vállalatokat megkerülő komplex, helyi gazdaságok kiépítése lehet, amelynek gazdag nemzetközi irodalma van, és amelyet már több helyen (nem csak fejlődő országokban, hanem pl. Dániában, Franciaországban, Spanyolországban, sőt Svájcban is) sikerrel kipróbáltak.

Az elképzelést egy általam jól ismert alföldi kisváros, példáján mutatom be. Mostanság, a válság elmúltával itt is keresik a munkaerőt, de sok éven keresztül munkalehetőség alig volt. Régebben néhány országos nagyvállalatnak működött itt leányvállalata, de azok már a kilencvenes évek elején megszűntek, ezért a fiatalok tömegesen hagyták el szülővárosukat. A lakosság hagyományos tevékenysége, a mezőgazdaság és az állattenyésztés sorvad, keveset jövedelmez, és meggyőződésem, ha több támogatást kapnának, azt is a külföldi kézben lévő feldolgozóipar és áruház-láncok fölöznék le, hiszen ők diktálják a felvásárlási árakat. Mellesleg, amióta a Tesco, a Profi, a Plusz, a Spar, sőt újabban az Aldi meg a Lidl is szupermarketet nyitott az alig 23 ezer lakosú kisvárosban, azóta gyakorlatilag minden kiskereskedő tönkrement. Úgy gondolom, a lehetséges kiút éppen a lokális gazdaság kiépítése lehetne, egy olyan helyi szintű szövetkezés, amely egyes területeken kézbe venné a teljes termelési és értékesítési láncolatot, megkerülve ezáltal a multikat. Vissza kellene szerezni az egykor privatizált, de már évek óta üresen álló hatalmas gabonasilókat, hogy a termelőnek ne rögtön az aratás után kelljen nyomott áron eladnia a termést. Újra kellene indítani a leállított malmokat, a kenyérgyárat, esetleg létrehozni egy száraztészta gyárat, hogy feldolgozott terméket lehessen piacra vinni. Ismét üzembe kellene helyezni a most üresen tátongó tejüzemet, hogy megint érdemes legyen tehenet tartani, létesíteni lehetne egy vágóhidat, összekapcsolva egy húsfeldolgozó üzemmel, hogy ismét kifizetődő legyen hízóállatot nevelni. De akár egy kis olajsajtoló, szörpkészítő vagy konzervüzem létesítése sem látszik lehetetlennek. Természetesen ezek után gondoskodni kellene az értékesítésről is. A városban található számos szállítmányozási vállalkozó bevonásával üzleteket, vagy eladóstandokat lehetne fenntartani a térség nagyvárosaiban és esetleg néhány budapesti piacon is. Vagy tovább megyek: a városban valamikor két téglagyár is működött, jó kereseti lehetőséget nyújtva a helyi cigány lakósságnak. Ma már csak csupasz falaik éktelenkednek, mert osztrákok megvették, majd azonnal leállították őket. Olcsó munkaerő a városban most is lenne, nem hiszem, hogy a multik megkerülésével nem lehetne az említett termelő üzemek bármelyikét is nyereségesen működtetni – csak némi tőke kellene a beindításhoz.

A tőke kérdésével eljutottunk a lényeghez. Egyesek szerint a gazdaságot csak vállalkozói alapon lehet beindítani és működtetni. Véleményem szerint, ha vállalkozók veszik kézbe a dolgot, akkor mindjárt maximális hasznot akarnak bezsebelni, akkor azonnal kialakul a résztvevők közötti bizalmatlanság légköre, és végül a termékek sem lesznek olcsóbbak, nem lesznek versenyképesek. Meggyőződésem, hogy az önkormányzatok szervező, irányító, ellenőrző és meghatározó mértékű tulajdonosi szerepvállalása nélkül a dolog nem menne, és az is meggondolandó, hogy az induláshoz esetleg az önkormányzat adja a teljes kezdő a tőkét. Hogy erre az önkormányzatoknak nincsen forrásuk? A helyi értesítőben tavaly beszámoltak a képviselők a félidei teljesítményükről. Minden szerepel bennük: hány száz méter úttestet kátyútalanítottak, mekkora járdafelületet aszfaltoztak, milyen díszkutakat és virágágyakat létesítettek, hány játékot állítottak be a játszótereken, mennyi fát ültettek, mennyit költöttek iskolai számítógépekre, meg az információs rendszerük fejlesztésére, de szó se esik egyetlen munkahely teremtéséről, vagy akár ilyen irányú elképzelésekről sem. Pedig minden létrehozott munkahely költsége később többszörösen visszatérülne: több adó folyna be, kevesebb segélyt kellene kiosztani, több fiatal maradna szülővárosában, csökkenne a munka nélkül lődörgő cigányok miatti feszültség – arról nem is beszélve, hogy az emberek ismét látnának maguk előtt célt, és enyhülne az ott is uralkodó depressziós hangulat. Ráadásul a lakosság (és nem csak a helyi lakosság) lényegesen olcsóbban juthatna az alapvető élelmiszerekhez, meg a nyereség is helyben maradna. A járdákat pedig ráérnének azután aszfaltozni, amikor már megpezsdült valami. Igaz, az önkormányzatoknak nem kötelességük vállalkozásokat szervezni és üzemeltetni, de nincs is megtiltva számukra. Csak elkötelezett szándék, és fáradságot nem ismerő tettrekészség kellene, valamint egy-két országosan sikeres példa, és akkor talán egyre többen állnának az ügy mellé.

Az említett kisváros érdekein túlmenően, az ország gazdasági függetlenségének erősítése csak néhány stratégiai ágazat teljes termelési és értékesítési láncolatának a kézbe vételével lehetséges. Az egyik ilyen stratégiai ágazatnak, magától értendő módon, az élelmiszeripar kínálkozik, amelynek nyersanyagbázisa még a kezünkben van, és amely nem igényel túlságosan fejlett technológiát, költséges beruházásokat, és amelynek termékei a keleti országokban szinte korlátlan mértékben eladhatók. Egy hosszú távra tervezett nemzetpolitikának ilyen célokat kellene kitűznie, mert – ismételten hangsúlyozom – stratégiai problémák megoldását nem lehet vállalkozókra bízni. Az az állam, és az önkormányzatok feladata.

Jáky Miklós, a KDNP Keresztényszociális Műhelyének elnöke

(A „KAPU” folyóirat 2013. 6-7. számában közölt cikk átdolgozása)

 

ENCIKLIKÁK A KERESZTÉNYSZOCIÁLIS GAZDASÁGPOLITIKÁRÓL

A keresztény társadalmi tanítást az elmúlt száz év folyamán a katolikus Egyház dolgozta ki, és egy sor egymásra épülő pápai enciklikában valamint zsinati dokumentumban tette közzé. A tanítást teljes mértékben a krisztusi lelkület ihlette, ezért nem hinném, hogy van olyan eleme, amely protestáns testvéreink számára elfogadhatatlan lenne. A dokumentumok hangsúlyozzák, hogy a „keresztény ember nem lehet semleges a világ dolgaival szemben,” és „a világi Krisztushívők, annak érdekében, hogy a világot keresztény szellemben átformálják, semmi módon nem mondhatnak le a politikai életben történő részvételről” /1/, sőt, az Egyház szociális tanításának a terjesztése evangéliumi küldetés.” /2/. Nyílt figyelmeztetés ez számunkra, hogy az eddigieknél sokkal bátrabban merjük hirdetni, és a gyakran elhangzó nemtelen támadásokkal szemben megvédeni eszméinket.

Az Egyház társadalmi tanítása keresztény szellemben ad választ a korunkban felmerülő összes lényeges problémára. Része a szociális tanítás, amely főképpen a gazdasággal összefüggő kérdésekkel – úgy, mint a tőke és a munka viszonya, a társadalmi igazságosság, a szegénység, a szolidaritás – foglalkozik, állandóan szem előtt tartva, hogy a közjó nem csak, sőt elsősorban nem anyagi természetű. Az emberi jólét fogalma a keresztény ember számára sokkal összetettebb annál, hogy pénzzel kifejezhető legyen. Sajnos, mi magunk is gyakran elfelejtkezünk erről, és engedve a közszellemnek, túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítunk gazdasági kérdéseknek, miközben talán észre sem vesszük, hogy a materialista és liberális szemléletmód folyamatosan és tervszerűen rombolja mindazokat az értékeket, amelyek nélkül a keresztény ember számára a jólét elképzelhetetlen. Világosan kell látnunk, hogy hazánkban az erkölcsi válság a legsúlyosabb, és ennek az orvoslása mindennél fontosabb, mert „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de közben lelkének kárát vallja.” Ne essünk a materialista (sőt marxista) szemlélet csapdájába, ne higgyük, hogy ezt az erkölcsi válságot jobb gazdasági mutatókkal meg lehet szüntetni. Tartsuk mindég szem előtt XVI: Benedek pápának még bíborosként mondott figyelmeztetését: „hamis illúzió, hogy jobb világot lehet teremteni itt a földön nem a megtérés, a lelki megújulás, hanem pusztán a gazdasági helyzet változtatása által.”

A liberális gazdaságpolitika ideológusai leszögezik – amit egyébként az Európai Bíróság precedens értékű döntése is alátámaszt – hogy, a vállalat a befektetőké, és nem az alkalmazottaké, a beszállítóké, vagy a helyi közösségé, ahol található. A befektetőket illet meg mindennemű döntés a vállalat működésével kapcsolatban, beleértve a leépítést, felszámolást vagy máshova költöztetést is.” Nyílt kimondása ez annak, hogy szerintük minden a tőkéért és a profitért van. A mi véleményünk ezzel teljesen ellentétes, mi azt valljuk, hogy mindennek az embert kell szolgálnia. Nem véletlen, hogy az Egyház társadalmi tanítása nagyon éles kritikát fogalmaz meg korunk globalista liberálkapitalizmusával szemben, és többek között ilyen mondatokat olvashatunk benne: „Leginkább szembetűnő jelensége korunknak, hogy nem csupán vagyon, hanem félelmetes gazdasági hatalom, valóságos zsarnoki hatalom halmozódik fel egyesek kezében,” vagy: „különösen azoknak a kezében van szörnyű hatalom, akik mint a pénztőke urai, korlátlanul határoznak a hitel felöl,” továbbá: „a korlátlan szabadverseny a gazdasági életet kegyetlenné, durvává, félelmetessé tette,” sőt: „a nemzetközi tőkeimperializmus mindenütt résen áll, ahol zsákmányra van kilátás.” Ezek a megállapítások a Quadragesimo anno-ban /3/ olvashatók, de máshol is hasonlóan egyértelműek a megfogalmazások: „a gazdaság nem támaszkodhat egyedül a szabadverseny törvényére, ami nagyon gyakran idéz elő gazdasági diktatúrát,” /4/ sőt, még keményebben: „nem fogadható el az az állítás, hogy a létező szocializmus bukása után a gazdasági szerveződés egyetlen modellje a kapitalizmus.” /5/. Én még hozzátenném, hogy akié a gazdasági hatalom, azé a politikai is – ez mindég így volt, és ma, amikor a média is a kezükben van, különösképpen igaz.

Az Egyház szociális tanítása nem fogadja el a szocializmust sem, és deklarálja: „nem tekinthetjük a szocialista rendszert alternatív modellnek.” /5/. A tanítás részletesen kifejti, hogy nem általában véve a magántulajdont utasítjuk el, csak annak kevesek kezében történő koncentrációját, amely ráadásul ellenőrizhetetlen politikai hatalmat is eredményez. A tulajdon biztonságot és emberi méltóságot ad, ezért annak minél igazságosabb elosztására kell törekedni. „Nem fogadható el, hogy a szegények egyre szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek,” /4/, vagy nemzetközi szinten „a legszegényebb országok menthetetlenül haladnak a visszafordíthatatlan nyomor felé.” /2/ A tanítás radikális megállapítása szerint: „a közjó érdeke olykor kisajátítást tesz szükségessé.” /6/

Különösen lényegesek a szociális tanításnak a munkával kapcsolatos megállapításai. Noha az értéket a munka és a tőke közösen hozza létre, „a munkának elsőbbsége a tőkével szemben olyan követelmény, amely a társadalom erkölcsi rendjéhez tartozik,” és az „a veszedelem, hogy a munkát sajátos árucikknek, vagy egy, a javak termeléséhez szükséges névtelen erőnek (munkaerő) tekintsék, mindmáig megmaradt.” /6/. A szociális tanítás leszögezi, hogy az ember személyi méltóságánál fogva semmilyen célra fel nem használható – így profitszerzési célra sem – és minden más, így a tőke is csak eszköz az ember szolgálatában. Ezért élvez elsőbbséget a munka a tőkével szemben. „Az ember a munkában fejezi ki és valósítja meg önmagát.” /6/, amiből következik, hogy a munkahelyteremtést nem lehet gazdaságossági kérdéssé degradálni.                                         (Jáky Miklós)

/1/ Christifideles Laici; /2/ Sollicitudo Rei Socialis; /3/ Quadragesimo Anno; /4/ Populorum Progressio;           /5/ Centesimus Annus; /6/ Laborem Exercens.