Oktatás

NÉHÁNY GONDOLAT AZ OKTATÁS KÉRDÉSÉHEZ.

Amióta pedagógia létezik (a klasszikus görög idők óta, vagy talán már az előtt is) az iskola feladata elsősorban a nevelés volt, vagyis az, hogy a társadalom számára értékes és hasznos embereket neveljen, akik maguk is képesek tartalmas, boldog életet élni. Ezekhez az alapvető szempontokhoz igazították az általános műveltséget adó és a szakmai ismeretek oktatását. Különösen fontos lenne ugyanez a mai összezavarodott, rendkívül gyorsan változó világunkban, amelyben eligazodni csak helyes világnézet, szilárd értékrend, nagy műveltség, a rejtett összefüggések ismeretének birtokában lehet. ( Ezért tartom fontosabbnak az egyébként állandóan változó úgynevezett „hasznosítható tudás ” oktatása helyett általános műveltséget, a társadalmi és természeti folyamatokról áttekintést adni.) Ezek nélkül az ember, különösen egy fiatalember, ide-oda hányódik a rázúduló ellentétes információk és ráhatások tengerében. A nevelésnek kétirányúnak kell lennie :  mindenek előtt szükségesek az erkölcsi tulajdonságok, mint többek között a becsületesség, mások, a közösség tisztelete és szolgálata, másrészt az alapvető emberi tulajdonságok, mint szorgalom, akaraterő, önfegyelem.  Manapság azonban a liberális szemlélet olyan mértékben eluralkodott, hogy nevelés az iskolában gyakorlatilag már nem is lehetséges, csak bizonyos tárgyi ismeretek közlése, ami meg is látszik az ifjúság viselkedésén, értékrendjén, egész életvitelén. A liberalizmus irtózik minden más világnézettől, csak az egyén szabadságát, az egyén jogait hangsúlyozza, és valamiféle zavaros, definiálatlan „önmegvalósítást” hirdet, amelyben nincs helye a másik ember szolgálatának. Véleményem szerint a kereszténydemokrácia alapfeladata az lenne, hogy mindenben szembe menjen a liberalizmussal, hangsúlyozva, hogy jogok és kötelességek összetartoznak, hogy az emberi cselekedetek értékét nem az egyéni siker adja, hanem az, hogy milyen mértékben válik az a közösség javára.

            Folytonosan halljuk, hogy az iskolai rend és fegyelem annyira meglazult, hogy az már nemhogy a nevelést de az oktatást is veszélyezteti Az oktatás-nevelés a társadalom egyik legfontosabb feladata, amelyet – hasonlóan minden fontos tevékenységhez – csak rendezett körülmények között lehet eredményesen végezni. Éppen a pedagógia alapvető fontossága miatt a fegyelmezést nem lehet a tanár ilyen irányú képességeire bízni, még önmagában az iskola sem elegendő ehhez, az egész társadalomnak kell őrködnie azon, hogy az iskolákban rend és fegyelem uralkodjon. Mára azonban a liberális felfogás kivett minden fegyelmezési eszközt a tanár kezéből, miközben álnok módon azt hangoztatja, hogy a tanárok alkalmatlansága az oka mindennek, és szót sem lehet ejteni arról, hogy talán a közösség érdekeit semmibe vevő, csak az egyén jogait hangsúlyozó szemléletben van a hiba. Feltétlenül el kell érni, hogy azokat (osztályonként általában csak egy-két gyereket), akik mételyezik az osztály légkörét, minden további nélkül el lehessen távolítani. Meggyőződésem, hogy enélkül hajótörést szenved minden erőfeszítésünk.

            Óriási harcok árán sikerült kötelezővé tenni az erkölcs (vagy választható módon a hittan) oktatását. Vegyük azonban észre, hogy a ma uralkodó liberális szemlélet egészen más erkölcsiséget képvisel, mint mi, azért nagyon sok harcot kell még megvívnunk, amíg esetleg egyszer majd nekünk is megfelelő, egységes erkölcsi felfogást oktathatunk mindenütt. A fő problémát abban látom, hogy az erkölcsöt valójában nem oktatni kell, hanem arra kell nevelni, viszont a gyereket egyaránt neveli a szülő, az iskola és az egész őt körülvevő környezet minden ráhatása. Márpedig, ahogy egyszer egy pedagógia tárgyú cikkben olvastam: „amit a pedagógus napközben éhbérért felépített, azt a televízió este milliókért lerombolja.” Ebből pedig az következik, hogy az erkölcsre nevelés több annál, mint néhány kötelező óra bevezetése, az csak a társadalom általános erkölcsi válságának leküzdésével együtt oldható meg.

            A jövő generáció nevelése az egyik legfontosabb –ha nem a legfontosabb – stratégiai kérdés. Nem véletlen, hogy az SzDSz minden hatalomra kerülésük alkalmával ragaszkodott az oktatási tárcához. Ők ugyanis pontosan tudják, hogy mit akarnak, mert a liberalizmus világnézet, káros, hazug, torz világnézet, de kidolgozott világnézet, amellyel csak a mi keresztény világnézetünk szállhat szembe. Vállalnunk kell a harcot.   (JM)

x x x x x

Álljon itt egy további adalék arra vonatkozóan, hogy hova vezet a liberális nevelés.

Konrad Lorenz Nobel díjas tudós (etológus) írja  „A civilizált emberiség nyolc halálos bűne” című, a maga nemében zseniális könyvecskéjében, hogy „a fiatalok ezrei váltak szerencsétlen neurotikusokká a teljesen szabadelvű nevelési módszerek következtében.”  Majd így folytatja: „hagytuk, hogy az értékrendet és a hagyományokat lerombolják, és most elértünk egy kritikus ponthoz, amikor a fiatalabb generációnak nemcsak azonosulnia nem sikerül többé az idősebbekkel, de őket kulturális értelemben megérteni sem képes. Ezért azután nem is hallgat semmiben sem az idősebbekre.” Hogy mindez hova vezet? Zygmunt Bauman Globalizáció című ugyancsak nagyszerű könyvében hoz fel példát korunk gyökértelenné tett, magasabb életcéloktól megfosztott fiataljairól: „tizenöt évesen a haja egyik nap vörös volt, másnap szőke, azután koromfekete, majd afrotincsekbe, utána patkányfarokba fonott, később berakott, és azután egész rövidre nyírott. Ajkai bíborvörösek, majd lilák, végül feketék voltak. Arca falfehér, azután barackszínű, majd bronzszínű, mintha fémmel lett volna bevonva. Kalandos álmokat kergetve elhagyta otthonát, amikor 16 éves volt, hogy 26 éves barátjával éljen. 19 éves korában visszatért az édesanyjához két gyerekkel. Ült a szobában, ahonnan három évvel korábban elmenekült; a múltbéli popsztárok kifakult fotói még ott voltak a falon. Azt mondta, százévesnek érzi magát. Mindent kipróbált, amit az élet nyújtani tudott. Belül csak végtelen ürességet érzett.”

 

MEGDÖBBENTŐ!

Néhány évvel ezelőtt döbbenten álltam az egyetemisták (valamint a középiskolás diákok) tüntetéssorozata előtt. Volt képük nyíltan „röghözkötöttségnek” és jobbágyságnak nevezni, és eltörlését követelni annak a feltételnek, amely a diploma ingyenes megszerzését a néhány éves hazai munkavállaláshoz köti. Sajnálatos módon – az EU jogfelfogása következtében – tüntetéssorozatuk lényegében sikerrel járt. Önző módon úgy gondolták, és ma is úgy gondolják, hogy a társadalomnak kötelessége őket ingyen felnevelni, az óvodától az egyetemig, majd még ingyen diplomát is adni a kezükbe, na meg közben ösztöndíjat is, de nekik semmi viszontkötelezettségük sincsen nemhogy a hazájukkal, de még a saját szüleikkel szemben sem. Úgy vélik, hogy sem a munkájukkal, sem adófizetésükkel nem kell segíteni népüket, megöregedett szüleik nyugdíját pedig majd az itthon maradt „balekok” adója fogja fedezni. Ide vezetett az a liberális oktatás, amely nem ad értékrendet, nem nevel, csupán tantárgyakat oktat, nem tudatosít olyan örök igazságokat, hogy az egyén hosszú távon csak saját közösségével együtt boldogulhat, hogy minden emberi cselekedet értékmérője az, hogy mennyire szolgálja a közösség javát. Sőt, aki ilyenekről beszél, az egyenesen nevetség tárgyává válik a szemükben, mert a felnövő fiatalok csak „jogaikról” tudnak, és nem is hallottak arról, hogy jogok és kötelességek összetartoznak. Nekem még azt tanították, hogy előbb teljesítsd a kötelességedet, azután kérhetsz (de akkor sem követelhetsz.) Most pedig mindenki, de legfőképpen a liberális média azt sulykolja beléjük, hogy „ne törődj az elavult eszmékkel, élj úgy, ahogy neked jó,” „valósítsd meg önmagadat,” és azt a tévhitet sugallja, hogy a jólét pusztán anyagi természetű. A 19. századi „nemzeti liberalizmus” nagy hazai képviselői még arra figyelmeztettek, hogy „ne azt nézd, hogy mit kaphatsz a hazádtól, hanem azt, hogy mit adhatsz neki,” a mai elfajzott liberalizmus meg azt mondja, hogy „ott a hazád, ahol többet fizetnek.”

Amikor a diákok, a következő nemzedék állítólagos értelmisége ingyenes felsőoktatást követel, akkor valójában tisztában vannak-e az ország teljesítőképességével? Tudatosították-e bennük, hogy „tandíjmentességük” mások adójából származik, és a pénzt egyéb területekről kell elvonni? Az ember folyton szegény sorsú diákokról hall. Tudom, vannak ilyenek is. De én azt látom, hogy egyetemistákkal van tele minden Mc’Donalds és Burger King, ők ülnek a sörözőkben, meg a „romkocsmákban,” esténként pedig ők érkeznek a papa luxuskocsijával a lakásomhoz közeli Mammut üzletház szórakozóhelyeire, és bowling-pályáihoz, miközben arról folyik a duma, hogy melyik síparadicsomba mennek a télen sízni – majd kiszaladnak a Parlament elé egy kis „tüntetési bulira.”

Ugyanakkor felmerül az emberben az a kétely is, hogy szüksége van-e az országnak ennyi diplomásra. Amikor évente sajnos alig 93 ezer gyerek születik, akkor 55 ezer ingyenes felsőfokú tanulását garantálja az állam. Nagy részük majd a megkeseredett fiatalok elégedetlen táborát fogja növelni, mert ennyi diplomás munkahely nem létezhet egyetlen országban sem. Sőt, már most sincs. Egyik barátom mérnök fia egy ausztriai vendéglőben tányért mos, a másik történész fia ugyanott bolti eladó. (Igaz, mindkettő magasabb bérért, mintha idehaza bármilyen állása lenne, de mégiscsak mi képezünk ki az osztrákoknak diplomás betanított munkásokat.) Van olyan ismerősöm, aki arról panaszkodik, hogy szociológus lánya három nyelvvizsgával évek óta otthon ül várva a megfelelő állásra, míg egy másik negyven éves fia már a harmadik diplomáját szerzi meg, de még egy napig sem volt munkaviszonyban. Ugyanakkor nincs vízvezeték szerelő, villanyszerelő, szobafestő és ápolónő. A diploma megszerzését főként a szülők és nagyszülők „kivagyisága” forszírozza, nem pedig a társadalom tényleges igényei. Tudom, mindenkinek joga, sőt kötelessége megszerezni a műveltséget, de azt lehet az egyetemen kívül is, vagy akár a későbbiekben a munka mellett esti egyetemen. Na persze így sokkal fárasztóbb, mint tíz évig az egyetem mellé járni, majd a vizsgaidőszakban kitölteni néhány tesztlapot, hátha kilencedszerre sikerül, mert a Bolognai-rendszer szerint ennyiszer lehet próbálkozni. (Senki se kárhoztasson, mert kimondom, hogy az „átkosban” lényegében ingyen, korlátlan lehetőség nyílott, hogy bárki érdeklődésének, sőt hobbijának megfelelő esti vagy levelező egyetemi tanulmányokat folytasson.) Tulajdonképpen miért ne kereshetne sokkal többet egy jó szakmunkás az ötvenezredik közgazdásznál, a tízezredik filozófusnál és politológusnál? Előttem fekszik egy vidéki kisváros „Szuperinfo” hirdetési reklámújságja. Két oldal benne az „állásbörze.” Keresnek maróst, lakatost, esztergályost, kályhást, ácsot, kőművest, festőt, burkolót, péket, cukrászt, bolti eladót, és még tucatnyiféle szakmunkást, csak diplomást nem. Mindenhova hívnak segédmunkásokat meglepően jó fizetéssel, és betanított munkásokat ingyenes betanítással. Most már csak az a kérdés, hogy egész oktatási rendszerünk, sőt sajnálatos módon a társadalmi közfelfogás továbbra is azt a téves és keresztényietlen nézetet sugallja-e, hogy egy szakmunkás, függetlenül társadalmi hasznosságától kevésbé értékes ember, mint egy diplomás. Mert ha igen, akkor ugyanoda jutunk, mint az általunk érdemtelenül csodált Nyugat, ahol a nem diplomás munkaköröket bevándorlók millióival végeztetik. Mi is bevándorlók tömegeit szeretnénk?     (JM)

x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x

Mostanában olvastam egy pedagógiai jellegű cikkben, hogy nem szabad a gyereket az általunk helytelennek tartott cselekedeteikért nemhogy megszidni, pláne megbüntetni, de még kioktatni sem, mert az „lelki törést okozhat.” Azt sem szabad mondani, hogy „szégyelld magad,” mert az súlyos önértékelési problémákhoz vezethet. Nekem ugyan sokszor mondták – szégyelltem is magam – mégsem kerültem miatta lelki válságba. A mostani felfogás szerint „hagyni kell, hogy a gyerek egyénisége szabadon kibontakozzon.” Ez azonban a legaljasabb, legsunyibb liberális kitaláció. Vagyis a szülő, meg a pedagógus ne akarja alakítani a gyerek egyéniségét, csak távolról szemlélje, ahogy az nagyon gyakran torz irányba fejlődik. Régebben az volt a közfelfogás, hogy a pedagógus olyan, mint a jó kertész, aki a helyes formára nyesegeti a bokrokat és növendék fácskákat. Aki manapság ki akarja iktatni az iskolai életből a nevelést, az a pedagógia lényegét tagadja. Pár évvel ezelőtt mondta nekem egy általános iskolai pedagógus, hogy szinte száz százalékos biztonsággal meg tudja mondani, hogy melyik gyerekből lesz lezüllött, lumpen felnőtt, de nem tehet semmit a folyamat megállítása érdekében. Mert nem igaz, hogy a gyerek egyénisége magától mindég jó irányba fejlődik, az meg még kevésbé, hogy „szabadon” alakul. Befolyásolja, sőt meghatározza azt a külvilág minden ingere, beleértve természetesen a TV-ből és a mobiltelefonból jövőket is. A külvilág ingerei pedig egyáltalán nem mindég építő jellegűek, és többnyire azoktól származnak, akik szeretnének minden más befolyást kiiktatni.

Valamikor létezett az Iskolai Rendtartás, amely pontosan meghatározta – többek között –  a diák kötelességeit és jogait, a megkövetelhető viselkedési normákat, és a megsértésük következményeit. Ezt még Magyar Bálint megszüntette, a liberális felfogásnak megfelelően most már nincsenek elvárható kötelességek, csak jogok. Ennek szellemében ítélte meg a bíróság a gyöngyöspatai cigányoknak a sokmilliós „kártérítést.” Mert noha semminemű elvárható kötelességüket nem teljesítették, nem jártak rendszeresen az iskolába, nem tanultak, ellenben minősíthetetlenül viselkedtek, de ez nem számít, nekik joguk van ott ülni a többiek között – már természetesen ha véletlenül bejönnek – és zavarni őket, meg az egész osztály légkörét. Elképzelhetjük, hogy ez milyen hatással van a többiekre, a rendes diákokra, hova zülleszti le az oktatást és főleg a nevelés hatékonyságát.

x x x x x x x x x x x

Mérhetetlenül felháborító és elszomorító a pedagógusok mostani tüntetéssorozata. Rendkívül visszatetsző,  amikor tanároktól azt hallom, hogy azért gyenge a magyar oktatás színvonala, mert kevés a fizetésük. Az én időmben is kevés volt, de soha nem panaszkodtak, hanem végezték a dolgukat magas fokon, mert nem pénzért, hanem hivatásból csinálták. Aki nem hivatásból teszi, annak fizethetnek akármennyit, nem fogja magasabb szinten csinálni. Panaszkodnak amiatt is, hogy nincs presztizse a pedagógus pályának. Nem is lehet presztizsük, ha a bérharcukba bevonják a diákokat is, és különösen akkor nem, ha megéljenzik egy diáklány trágár szónoklatát. Eszembe jut egy pár év előtti élményem is. A volt iskolám előtt mentem el éppen, amikor a tanítás végeztével özönlöttek ki a diákok és elképesztő trágár módon ordítoztak, azon belül is főként a lányok. Majd kilépett egy férfi tanár is, és mint aki semmit sem hall, a fal felé fordulva gyorsított ütemben elsomfordált. Nem vonom le a következtetést, de az én időmben ez elképzelhetetlen lett volna.

Követelnek mindenfélét pl. azt is, hogy adják vissza az önkormányzatoknak az iskolát. Nem az épületet, hanem az oktatás rendszerét, mert szerintük az lenne demokratikus. Na az azután tényleg demokratikus lenne, ha hentesekből, szatócsokból és kocsmárosokból alakult önkormányzati testületek szólnának bele a pedagógiába! Meg a szülők, akik köztudottan nagyon tárgyilagosak a saját  csemetéjükkel szemben, arról már nem is beszélve, hogy mindég a leghülyébbeknek van a legnagyobb pofája. (Már elnézést!) Azt is követelik, hogy adjanak a tanárnak autonómiát, abból a könyvből tanítson, amelyik tetszik neki, és azt tanítson, amit akar. A napokban Rangos Katalin az ATV-ben fejtegette, hogy „hagyják a tanárt a saját koncepcióját megvalósítani.”  Akik ezt kitalálták, azok tudatosan tönkre akarják tenni az oktatást, azok teljes oktatási anarchiát akarnak, azoknak valójában az a bajuk, hogy szerintük túl sok az Alaptantervben a nemzeti érzés, meg a konzervatív hagyományokra és értékekre épülő eszmeiség, azok valójában egy liberális szubkultúrát akarnak a fiatalokba belenevelni. Azok pedig, akik ezt harsogják vagy kollaboránsok , vagy teljesen agyalágyultak, nem látják a sunyi hátsó szándékot. Az oktatás-nevelés egyébként sem egyes – sok esetben elég közepes, de annál nagyravágyóbb – tanárok kísérleti terepe, hanem össztársadalmi ügy.

Az tényleg igaz, hogy túl sok a tananyag, és ennek megfelelően igaz a mondás, hogy „aki sokat markol, az keveset fog.” Ugyanakkor akárhány tanárral beszélek, az mind arról győzköd, hogy az ő tantárgyából milyen sok fontos dolog kimarad. Mindegyik a másikén spórolna, és gondolom, ez a tananyag összeállítóira is igaz. Arról is panaszkodnak, hogy rengeteg idejüket elveszi a készülés. Szégyen, ha egy tanárnak mondjuk a második évtől külön készülnie kell. Azt is mondják, hogy nincs idejük feleltetni, mert elveszi az idejüket az anyag elmagyarázása. Mostanában került a kezembe a régi gimnáziumom évkönyve, amelyben látható, hogy az ötvenes évek elején hatvan körüli osztálylétszámok voltak. Mégis mindenki felelt úgy háromhetente. Öt perc egy felelésre untig elég. A mai tanár sokszor jobban erőlködik, mint a diák. Egy barátom mesélte, hogy az unokája a fotelban elterpeszkedve mondta: „az a hülye tanár nem képes megtanítani a kémiát.” A barátom megkérdezte, hogy: „ott a tankönyv, te megtanultad?” Legnagyobb meglepetésére a kölyök nem értette a kérdést. Hogyhogy? Hát ő azért megy az iskolába, hogy őt megtanítsák, és ha nem sikerül, az a tanár meg az iskola, sőt az egész oktatási rendszer hibája. Tisztán emlékszem, hogy az én időmben sokszor elhangzott: „fiam, én tanítalak, de megtanulnod neked kell!” A mai pedagógia azt hiszi, hogyha sokat ad, akkor sokat is kap vissza. Ez azonban sajnos egyáltalán nem mindég van így. Nem csak adni, követelni is kell.

Elismerem, hogy a tanárok fizetését jelentősen emelni kell, de az oktatás színvonala nem ezen fog múlni, hanem azon, hogy száműzzük végre az iskolából a liberális szemléletet.  Az iskolában legyen ismét rend, fegyelem, szorgalom, kötelesség. (JM)