A kultúra nem színfolt a „sokszínűség palettáján”, ahogy a liberális felfogás vallja, hanem az ember legbelsőbb sajátja, amelynek szemüvegén keresztül látja a világot, amely szerint gondolkodik, értékel, ítél és célokat tűz ki maga elé. Kultúrája már az állatvilágból kiemelkedő ősembernek is volt, és éppen azáltal ítéljük meg mai szemmel a fejlettségét, hogy milyen anyagi és szellemi kultúrát volt képes létrehozni. Az európai ember az antik talapzatra építve létrehozta a – szerintem legmagasabb rendű – keresztény kultúrát, amelynek tudatos rombolása már kétszáz éve, az utóbbi évtizedekben pedig felgyorsult ütemben folyik. És mit ad helyette globalizált „szép új világunk”? Az anyagiasságra, az öncélú fogyasztásra, a pénzimádatra, az olcsó sikerre és hírnévre, a szexre, az erőszakra épülő alacsonyrendű szennykultúrát. Ahhoz azonban, hogy az újat el lehessen terjeszteni, előbb ki kell irtani a régit, a hagyományosat. Annak igazolására, hogy a keresztény kultúra és szellemiség pusztítása tervszerűen folyik, álljon itt P. J. Buchanan „A Nyugat halála” című könyvének a Kapu folyóirat 2012. áprilisi számában megjelent ismertetésem, amely azonban aktualitásából azóta semmit sem vesztett.
„A Nyugat Halála”
Megtörtént kormányunk brüsszeli kínpadra ültetése, és a jobboldali politikusok valamint politológusok értetlenül állnak a vádak előtt. Általában bagatellizálják a konkrét kifogásokat, a támadó képviselőket alulinformáltnak, félrevezetettnek vélik, akiket értelmes, szakszerű válaszokkal meg lehet győzni. Eközben nem veszik észre az igazi vádat – pedig többször is elhangzott – miszerint az új alkotmányunk „szellemisége” számukra elfogadhatatlan. Miért elfogadhatatlan? – kérdezhetnénk. A válasz egyértelműen megtalálható Patrick J. Buchanan „A Nyugat Halála” című könyvében, amely talán a leginkább szemfelnyitó munka, amelyet valaha olvastam. (Eredeti címe: „The Death of the West”, 2002 USA, Thomas Dunne Books, a magyar kiadás: Gede Testvérek, 2007.) Buchananról tudni kell, hogy nem akárki, 1992-ben és 1996-ban a Republikánus Párt elnökjelöltje volt, mellesleg történészprofesszor, számos könyv szerzője, és mint ilyen intellektuálisan messze a mindkétszer győztes Clinton felett áll.
A könyv elsősorban Amerikáról szól, de állandó utalásokkal Európára is. Buchanan megállapítása szerint „negatív kulturális forradalmat” élünk át, amely a szemünk előtt új embertípust hoz létre. A régi morális kódex trónfosztottá vált, ami erkölcstelen és szégyenteljes volt, az „haladó” lett, ami erkölcsös, az maradinak minősül. A régi élhető Amerika helyén mára egy „kulturális szeméttelep” jött létre, amely semmi másról nem szól, mint pénz, hírnév, hatalom és szex. Véleménye szerint „Amerika olyan, mintha két ellentétes népből állana” és „politikai életünk szenvedélyes vadsága azt az erkölcsi megosztottságot tükrözi, amely bennünket elválaszt egymástól.” „Ez egy kulturális háború, amely olyan életbevágóan fontos, mint a hidegháború volt.” „A Nyugat haldoklik. Manapság Amerikában és minden európai országban több a temetés, mint a születés, több a koporsó, mint a bölcső.” Majd idézi néhai II. János Pál pápát: „A Nyugat a halál kultúrájának szorításában vergődik” .
Az új erkölcsi felfogás illusztrálására ismerteti a második Humanista Kiáltványt (Humanist Manifest II. 1973.), amelynek alapvető axiómái: nem léteznek abszolút értékek; természetfelettiben hinni babonaság; az élet egyedüli célja minél több öröm szerzése ezen a földön; minden kultúra egyenlő értékű; minden társadalom megalkothatja a saját erkölcsi normáit; minden életstílus és szexuális beállítottság egyenlő. Az egész manifesztumon átsüt a keresztény kultúra és a nemzetállamok iránti gyűlölet.
Buchanan érdeme, hogy rámutat ennek a támadásnak a gyökereire. Antonio Gramschi, akit a huszadik század egyik legnagyobb marxista stratégájaként ismernek, már a húszas években felismerte, hogy a leninizmus elbukott, mert a rendszert csak terrorral lehet fenntartani, és levonta a következtetést: „az oroszokat keresztény lelkületük gátolta meg a kommunista forradalom elfogadásában.” De ugyanebben látta az okát annak is, hogy az I. Világháború után nem söpörtek végig Európán a proletárforradalmak. Ezért szerinte a marxistáknak először a kultúra teljes megváltoztatását kell célba venniük, a hatalom ezután már magától hullik az ölükbe. „Ez a forradalom más lesz, mint az eddigiek, és hosszú menetelést igényel” –írta Gramschi. A gondolatot rövidesen tett követte. A Német Kommunista Párt néhány tagja: Max Horkheimer, Theodor Adorno, Herbert Marcuse, Erich Fromm, Wilhelm Reich, Jürgen Habermas és Lukács György – mind ismert baloldali filozófus – 1923-ban megalapították az úgynevezett Frankfurti Iskolát. A régi marxisták szemében a kapitalizmus volt az ellenség, ők a nyugati, keresztény kultúrát tekintették annak, és teljes kiirtását tűzték ki célul. Az általuk kidolgozott Kritikai Elmélet a nyugati kultúra alapvető elemeinek destruktív kritikája, beleértve a keresztény erkölcsiséget, a család intézményét, a hagyományokat, a szexuális korlátokat, a hazafiságot, egész addigi értékrendünket. A Frankfurti Iskola 1933-ban Amerikába menekült, és az ottani tapasztalatlanul naiv, szűz talajon folytatta romboló tevékenységét. Deheroizálták az amerikai történelem legnagyobb személyiségeit, és „amint Marx kriminalizálta a tőkés osztályt, úgy kriminalizálták ők az egész középosztályt.” Alapvető módszerük nem a saját állításaik melletti érvelés, hanem az ellenfél folyamatos támadása, lejáratása, gyűlöletkeltőnek, antidemokratikusnak, ostobának, maradinak stb. bélyegzése. Tevékenységüket tervszerűen az ifjúságon kezdték, és mára elérték, hogy az ifjúság legfőbb nevelője nem a szülő és a pedagógus, hanem a liberális kézben lévő médiák és a pop-énekesek szövegei. Aknamunkájukat folytatta az egykori szovjet blokk többtízezer ideológusa, akik mást sem tettek, mint nagyítóval vizsgálták a múltat és jelent, abban mindent eltorzítottak, félremagyaráztak, összefüggéseiből kiragadtak, a hibákat óriásira nagyították, az igaz és jó dolgokat pedig elhallgatták. Az elhintett konkoly először a hatvanas évek közepén szökött szárba, amikor az európai és amerikai diáklázadások szereplőinek döntő többsége, bár sohasem hallotta pl. Adorno vagy Marcuse nevét, nem is sejtette, hogy valójában az ő nézeteiket visszhangozza. A konzervatív jobboldal folyamatos hátrálása következtében főként az egyetemek humán tagozatain többségbe kerültek a liberális elveket valló oktatók, és a hatvanas évek ellenkultúrája lassan domináns kultúrává vált. Ez köszön most vissza a brüsszeli képviselők szavazataiban. Mert a kultúra nem csupán egy „színfolt”, ahogy egyesek állítják, hanem az ember olyan belső sajátja, amely meghatározza egész gondolkodásmódját, értékrendjét, célkitűzéseit. A másik kultúrán nevelkedett ember számára egyenesen elviselhetetlen, hogy a magyar Alkotmány Istenről, hazáról, magzatvédelemről, kizárólag a különneműek házasságáról, a közösség jogairól és az egyén kötelességéről beszél, miközben ő csak a legszélesebb értelemben vett egyéni jogokat ismeri el. Ezt így nyíltan kimondani még nem merik, ezért támadnak kerülő utakon jelentéktelen törvénycikkelyeket, de valójában ez áll az ellenszenvük hátterében. „A Frankfurti Iskola a marxi gazdasági determinizmus helyett a kulturális determinizmus fogalmát vezette be” – hívja fel e figyelmet Buchanan. Azt már én teszem hozzá, hogy ez a determinizmus jórészt bizony létezik, és a gondolat nagyon is összecseng az MSzP egyik főideológusának, Vitányi Ivánnak a meglátásával: „a szociológiai kutatások szerint az emberek valójában nem pártok, hanem kultúrák között választanak, ez határozza meg politikai beállítottságukat” (Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe, Napvilág Kiadó, 1997.)
„A negatív kulturális forradalom hosszú menetelésének sikere a legvadabb ábrándozók elképzeléseit is felülmúlja, és mindez olyan időszakban, amikor többnyire jobbközép politikai erők voltak hatalmon” – állapítja meg Buchanan, majd rámutat a konzervatív oldal állandó hátrálásának az okaira. A jobboldal ezidáig képtelen volt egy átfogó társadalomelmélet kidolgozására, ezért ha morális, társadalmi vagy kulturális témával találjuk szemben magukat, akkor gyorsan továbbállunk oda, ahol úgy érezzük, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt. Túlságosan is jóhiszeműek vagyunk, nem vesszük észre a sunyi ferdítéseket, túlzott becsületességünkben hajlamosak vagyunk a dolgokat elvetni néhány jelentéktelen hibájuk láttán, megrémülünk, ha „politikai korrektséget”, „sokszínűséget” meg „toleranciát” emlegetnek. Ez vezetett oda, hogy sikerült lerombolniuk a keresztényi erkölcsi alapjainkat is. Véget kell vetni az állandó hátrálásnak, mentegetőző bocsánatkéréseknek, mert a demokrácia önmagában nem védi meg a kultúránkat. Márpedig szilárd erkölcsiség és erős, egységes kultúra nélkül minden ország elpusztul, amire a legutolsó példa a Szovjet Birodalom váratlan bukása. A bolsevikok veszítettek, de a „kulturális forradalom” látszólag győzelemre áll. Mégsem lehet hosszú életű, mert beteg kultúra, viszont pusztulása maga alá temetheti a Nyugatot is. A szerző éppen ezért ismételten hangsúlyozza az ellene folytatott megalkuvás nélküli harc fontosságát, hiszen: „a tolerancia csak az egyes emberekre vonatkozik, sohasem a hamis eszmékre.”
A könyvet mindenkinek elolvasásra ajánlom!
(Jáky Mikós, a KDNP Keresztényszociális Műhelyének vezetője.)
Igen, valójában gazdasági és kulturális háború folyik az egész nyugati világon belül. És amikor mi méltatlankodva arról panaszkodunk, hogy „kettős mércével mérnek”, akkor csak naivitásunkról teszünk tanúbizonyságot, mert a háborúban mindég kettős mércével mérnek: az ellenségre lőnek, a szövetségest pedig segítik. Mi pedig bizonyos körökben ellenségként vagyunk számon tartva. (JM.)
x x x x x x x x x x x x
Újabban nagyszerű könyv jelent meg a kultúra és a politika összefüggéséről a kiváló fiatal politológus, Békés Márton tollából (KULTURÁLIS HADVISELÉS, 2020.) amelyben nagyon részletes történelmi és filozófiai áttekintéssel tárgyalja a kérdést. Álljanak itt a könyv főbb gondolatai és megállapításai.
A politika eszmék harca! A szemünk előtt játszódó aktuálpolitikai küzdelmek mögött valójában egymással szemben álló világnézetek, eszméken alapuló ideológiák állnak harcban egymással, ezért semmi sem történik a politikában, ami már előzőleg ne zajlott volna le a kultúrában. A kulturális hatalom megszerzése és egy kulturális hegemónia kialakítása döntő jelentőségű, mert ez a feltétele a politikai hatalom megragadásának, és különösképpen a hosszú távú megtartásának. Antonio Gramshinak, a marxizmust megreformáló ideológusnak még az 1930-as években lefektetett alaptézise ez, amely szerint „a teendő nem más, mint szétrombolni a meglévő kultúrformát, hiszen a meglévő szellemi beállítottság, nézetek, eszmék és értékrend megakadályozzák a konkrét politikai áttörést.” Hangsúlyozta, hogy ez nagyon hosszú „menetelést” igényel.
Mi hát a kultúra? A kultúra mindég közösségi alkotás, amely olyan tartalmakon keresztül testesül meg, mint a nyelv, fogalmak, eszmék – beleértve a vallást is – hagyományok, értékek, normák, szabályok, törvények, szokások, stb. Létezik természetesen anyagi kultúra is, amelybe az anyagi javak előállítása és használata tartozik.
A 90-es években a baloldal teljesen lemondott az eredeti baloldali értékek, nevezetesen a munkavállalók érdekeinek a képviseletéről, és a multinacionális nagytőke kiszolgálója, valamint a liberális kultúra terjesztőjévé vált. A liberalizmus az emberi személyiség lehető legnagyobb szabadságát tekinti a fejlődés végcéljának. Azt állítja sunyi módon, hogy ebben a szabadságban nem csak számos, általa feleslegesnek tartott törvény, hanem minden hagyományos társadalmi és erkölcsi elvárás, a szokások és hagyományok, a családi és nemzeti kötelékek, sőt újabban már a természet adta nemi identitás is akadályozza az embert. Ezeket tehát le kell rombolni. Ezáltal azonban szétrombolja a társadalom összetartó kötelékeit is, sőt magát a demokráciát is, mert ami az egyiknek korlátok nélküli demokrácia, az a másiknak elnyomás. Valójában szilárd igazodási pontok nélküli társadalmi anarchiát teremt. Aljas hátsó szándékból teszi ezt, mert a gyökértelenné vált embermasszán már könnyű uralkodni.
A kulturális hegemónia megteremtésének legfőbb eszköze a nyelv. „A nyelv nem tükrözi, hanem teremti a valóságot.” (Wittgenstein) Nyelvi hegemónia nélkül nincs kulturális hegemónia. A politikai diskurzus egy már kialakult, és a hallgatóságba sulykolt értelmezési keretben zajlik. (pl „a jobboldal elitista és maradi,” míg „a baloldal szociálisan érzékeny és haladó”) Ezt egyes, önkényesen értelmezett szavak segítik (pl. rabszolgatörvény, gendersemleges, homofóbia, cigánybűnözés, elnyomottak, kirekesztés, rasszizmus, antiszemitizmus, tolerancia stb.) másrészt önkényesen definiált fogalmak (pl. demokrácia, szabadság, sajtószabadság, korrupció, haladás, fejlődés, nyitottság, átláthatóság stb.) A politikában semleges szavak nem léteznek, minden szó egy már előzőleg belénk oltott gondolatot, érzetet hoz elő, és ebben az érzelmi ráhatás is döntő szerepet játszik (mint pl. nemzet, haza, igazságosság, vagy éppen szociálisan érzéketlen stb.) A parlamenti választások pedig nagymértékben érzelmi alapon történnek. Alapvető jelentőségű továbbá a tematizálás, mert ami nem hangzik el, az politikailag nem létezik, ezért kiáltanak ki egyes témákat tabu témának, ugyanakkor teljesen jelentéktelen dolgok kerülhetnek középpontba. Ezután következik csak a narratíva, az elbeszélésmód, ahogyan és amilyen szempontból az események tálalva lesznek. Mindezekben a dolgokban a jobboldal hátrányban van, mert elsősorban a problémák tényleges megoldására koncentrál, nem azok kibeszélésére, az ellenfél támadásában pedig képtelen a baloldal gátlástalanságával konkurálni. Azt viszont a jobboldalnak mégis fő feladatául kell tekintenie, hogy az elferdített definiciókat kiigazítsa, és a saját politikai nyelvét megteremtse.
A kulturális harc egyik csúcspontja volt a „68-as”, egész Európára és Amerikára kiterjedő diáklázadások sorozata. Szervezői felismerték, hogy a társadalmi lehetőségeivel elégedetlen diákság lehet az „új forradalmi élcsapat,” mert fogékonyak az ósdinak kikiáltott hagyományok és társadalmi szabályok, a tekintélyek és általában minden megkötöttség elutasítására. Ők azok, akik később az egyetemekről kikerülve az elkövetkező évtizedekben birtokba vették a kultúra és tájékoztatás intézményeit, valamint egykori alma matereiket, amelyek ma már ontják magukból a hasonló felfogású humán értelmiséget, különösképpen a tanárokat. Rudi Dutschke az egyik vezérük megjósolta, hogy „ez a forradalom az egyén és kultúra területén fog végbemenni, és a végén majd a politikában is érvényre jut. Ennek a forradalomnak nincs szüksége erőszakra ahhoz, hogy győzzön, és nem is lehet erőszakkal feltartóztatni, de következtében mégis megváltoznak a törvények, a viselkedési normák, az intézmények és a társadalom szerkezete.” Sajnálatos módon jóslata beigazolódott, mert nehezen tudnánk manapság akárcsak egyetlen kulturális és politikai jelenséget említeni, amelyiknek ne lenne viszonylag közvetlen kapcsolata hatvannyolccal. Igaza lett az akkor még fiatal Daniel Cohn-Benditnek: „kulturális értelemben győztünk.” Igaza lett, mert nézeteik összefüggő világnézetté álltak össze, és ezt közvetítette és közvetíti mai is a „tudatipar,” mi pedig semmit sem teszünk ellne. Nem mellesleg a kapitalizmus nyert az egészből a legtöbbet, mert a „változtasd meg az életedet” a tőkeáramlás szlogenje is lehetne. Az értékek állandó változása ugyanis a multinacionális kapitalizmus előfeltétele. Így igazolódott Lenin megállapítása: „vannak, akik nem tudják, de teszik, és hasznos idiótákul szolgálnak azoknak, akik tudják, de nem teszik.” Igen, 1968 óta az új típusú baloldaliság – noha nem annak indult – az új típusú kapitalizmus ideológiája lett.
A jobboldal pedig vereséget szenvedett, még akkor is, ha az azóta eltelt idő nagyobb részében hatalmon volt. Furcsának tűnhet az a megállapítás, hogy a neokonzervatív Reagan-Thatcher páros a 80-as években a pénzügyi küzdelmet és a hidegháborút megnyerte, de a kulturális harcot elveszítette. Nézzünk csak körül a világban, és látni fogjuk, hogy a ma emberének mentalitása nagyon más, mint amit akár csak húsz-harminc évvel ezelőtt elképzeltünk. A legszomorúbb, hogy a nyugati kereszténydemokrácia némi késéssel ugyan, de szintén a neoliberalizmus által kikövezett útra lépett, amikor többek között betartja a „politikai korrektséget,” hirdeti a melegjogokat és támogatja a migrációt. Ez már a behódolás. A kérdés az, hogy szó nélkül tűrhetjük-e mindezt, és nekünk is be kell hódolnunk? A szerző szerint a történteken tanulva, az ő módszereiket is felhasználva fel kell vennünk a kesztyűt, mert a dolgok még visszafordíthatók.
( A szerző kitér a magyarországi fejleményekre is. Nálunk a forgatókönyvet Konrád György és Szelényi Iván már a 70-es években megírta. Szerintük a szocialista viszonyokkal elégedetlen technokrata nomenklatúrával kell szövetséget kötnie az „ideológia termelésben” jártas, liberális „kritikai” ellenzéknek. A technokratáknak meg kell hagyni a privatizációt, míg a liberális értelmiség megszerzi a Kultúrát. „A technokrácia hiába hiszi, hogy végül ő szerzi meg a hatalmat, mert a kritikai ellenzék a fejére fog nőni.”)
A könyvet mindenkinek melegen ajánlom, noha négyszáz oldal áttanulmányozása némi fáradtsággal jár. (JM)
x x x x x x x x x x x x
HELYÜNK AZ EURÓPAI UNIÓBAN
Az immáron százharminc éve halott Marx ugyancsak elégedetten simogatná bozontos szakállát, ha hallaná az Európai Uniós választások kampányában elhangzottakat, mert noha korunkban a marxizmus minden tételét még egykori követői is elavultnak minősítik, legfőbb gondolata, a társadalom gazdasági alapjairól vallott felfogása most üli diadalát. Mára vált uralkodóvá – sokszor nem is tudatosan – az emberek gondolkodásában az a materialista felfogás, hogy a gazdaság a döntő, minden más csak ezen alapok által meghatározott felépítmény. A vitákban elhangzó érvek jószerivel mind gazdasági természetűek: milyen támogatást remélhetünk (vagy nem remélhetünk), mekkora „működő” tőke jöhet ide, hány százalékos lesz a gazdasági növekedés, milyen mértékben nőhet a GDP, hogyan alakulhatnak a reálbérek, meg a nyugdíjak. Még az úgynevezett jobbközép gondolkodásában is dominálóvá vált az a földhözragadt szemlélet, amely az anyagi jólétet tekinti az általában vett emberi jólét mércéjének, és – minden ellenkező irányú tapasztalat ellenére – hiszi, hogy ez végső soron megold minden más problémát is. Mennyivel inkább így van ez a baloldali gondolkodásban, amely materialista felfogásából kifolyólag természetesnek veszi, hogy a jólét pénzben mérhető. Számunkra, keresztény-konzervatív-nemzeti elkötelezettségűek számára a jólét valami egészen mást jelent. Nem kísérlem meg definiálni ezt az összetett fogalmat, de úgy érzem, hogy nekünk az élet minőségét jelenti, azt, hogy egy szabad, demokratikus, erkölcsös, igazságos, biztonságos és kulturált világban természetesen lehetőleg anyagilag is jól éljünk. Szóba kerülnek egyáltalán ilyen szempontok, netán szándékosan hallgatják el előlünk? Felmerül bennünk néha a gyanú, hogy ezeken a területeken talán az általunk sokszor irigyelt Nyugat sem áll jobban nálunk?
Sokszor érezzük úgy, hogy szabadságunk növekedése csak látszólagos: bár sok minden szabad, egyre kevesebb áll a módunkban. Az európai polgár azért harcolt évszázadokon keresztül a feudalizmus erőivel szemben, hogy a törvényeket, amelyek szigorú keretet adnak egész életének, ne a feje felett alkossák meg. Ma az egyes államokra érvényes törvények 80 %-át senki által nem meg nem választott bürokraták ugyancsak senki által nem választott pénzemberek sugallatára áttekinthetetlen mechanizmusokon keresztül Brüsszelben hozzák, és – némi iróniával szólva – a nemzeti kormányok már csak lobbizó irodaként működnek. Ez lenne a szabadság, ez lenne modern korunk újfajta demokráciája?
Szeretjük a mai magyar valóság erkölcstelenségéért az elmúlt 40 évet okolni, de tárgyilagosan szemlélve a dolgot, feltör a kétely, hogy a Nyugat talán másként erkölcstelen, mint a „létező szocializmus” volt, mert gondolkozásmódját tönkre tette az önzés és a haszonelvűség. Sokan hangoztatták a mi oldalunkon állók, hogy a „keresztény Európához” akarnak tartozni. Milyen keresztény Európáról beszéltek? Arról, ahol már nem az értékek, hanem az érdekek és a pénz uralkodnak? Talán jobb is, hogy nem hivatkozik a keresztény gyökereire az a Nyugat, amelyik nem Irgalmas Szamaritánus módjára segíti az elmaradt Keletet, hanem félgyarmattá téve őket, az utolsó bőrt is igyekszik lehúzni róluk. Ha pedig ellenállni próbálunk – például meg akarjuk védeni a termőföldünket – akkor hamar megkapjuk, hogy sem demokraták, sem „európéerek” nem vagyunk. Európa mára materialistává és liberálissá vált, és semmi köze a keresztény erkölcsiséghez.
A társadalmi igazságosság fogalma a keresztény felfogás szerint eredetileg azt jelentette, hogy az egyén megbecsültségét az határozta meg, hogy mit és mennyit tett a közösség javára. Úgy érzem, hogy aki ilyen gondolatokat egyáltalán felvet, az ma nevetség tárgyává válik egész Európában. Mert ma az ügyeskedők, az üzletelők, a spekulánsok korát éljük. Ami pedig a valaha létrejött legfejlettebb kultúrát, az európai kultúrát illeti, az – a bejövő filmeket és a külföldi TV adókat nézve – úgy tűnik, hogy a szemünk előtt fullad bele a pop-szex-erőszak hármassal jellemzett szennykultúra mocsarába. De nem állunk jobban a „biztonság” dolgában sem, mert az EU-s választások mindenhol azt mutatták, hogy az európai választópolgár elbizonytalanodását nem holmi „szegénység,” hanem a perspektívátlanság, a migráció által okozott súlyos veszélyek, és a jövő teljes kiszámíthatatlanságának a tudata okozza.
Sorozatban hangzanak el hamis történelmi párhuzamok. Szent Istvánra hivatkoznak, aki ezer évvel ezelőtt – szerintük – Európához csatlakozott. Ez így nem igaz! Szent István a kereszténységhez, a keresztény eszmekörhöz csatlakozott, de soha semmit sem adott fel országa függetlenségéből, nem árusította ki idegeneknek az ország termelő vagyonát, nem tűrte, hogy törvényeinket külhonban hozzák meg, és halála előtt országát a Szűzanyának, nem a pedig Világbanknak ajánlotta fel. Március 15. kapcsán is hallunk olyan szólamokat, hogy az 1848-ban megfogalmazott polgári fejlődés iránti vágy most az EU-ban teljesedik be. Képtelen ferdítés: ez a nap mindég a nemzeti függetlenség követelésére emlékeztet, nem pedig holmi beolvadási – vagy ahogy mostanság sunyi módon mondják: integrálódási – törekvésekre. Természetesnek tartom, hogy az EU-ból nem léphetünk ki, mert a pénzvilág olyan körülményeket hozott létre, hogy belül sem jó, de kívül még rosszabb. Csak egyet lehet tenni, harcolni kell az EU-nak a normális irányba való fordításáért, az eredeti elképzelések visszaállításáért. Sokan hangoztatják, hogy a „fejlődésünk” csak az EU-ban van biztosítva. Természetesen eleve is csak gazdasági fejlődésre gondolhatunk – bár szemmel láthatóan ezen a téren is inkább folyamatosan lemaradunk – mert az ottani Big Brothers-eken hosszú évek óta nevelkedő, és az egyneműek „házasságát” törvényesítő dekadens Nyugatot önmagunktól kulturálisan és erkölcsileg alulmúlni aligha tudnánk. Európa szemléletmódja anyagias, életcélja a fogyasztás, értékrendje a minden áron való személyes karrier, erkölcse az önzés, kultúrája a teljes összeomlás szélén áll.
Számomra azonban a leginkább visszataszító, hogy az Európai Unióban gazdasági kényszerrel tudatosan és tervszerűen összekeverik és feloldják a népeket és a kultúrákat. Minden intézkedés, – liberalizáció, jogharmonizáció stb. – efelé irányul. Sokszor nem is titkolják, hogy az egységes „európai nép” létrehozása a cél. Pedig senki egyetlen példát sem tud felhozni a történelemből, ahol a különböző kultúrájú, és ezért különböző mentalitású emberek között ne lettek volna súlyos ellentétek, sőt nyílt ellenségeskedések. Keresztényként vallom, hogy szükség van a toleranciára, de a tolerancia végső soron áldozathozatal, és aki tudatosan hoz létre olyan helyzeteket, hogy az embereknek folyamatosan alkalmazkodnia kelljen, az gonosztevő, az emberiség ellensége. Tudom, most sokan felhördülnek: idegengyűlölet! Rágalom, nincs ebben semmi gyűlölet, csak a több ezer éve leszűrt bölcsesség: mindenki a hasonlók között érzi jól magát. A népeket a történelmi fejlődés hozta létre, és éppen a mögöttünk hagyott század eseményei igazolták, hogy ennek a menetébe való durva beavatkozás tragikus következményekkel jár. Akkor miért teszik mégis? Két fő akadály áll még a világ új urai előtt ahhoz, hogy megszerezzék a totális hatalmat. Az egyik a történelmi egyházak, amelyeket folyamatosan gyengítenek a szekták támogatásával, a másik a nemzetállamok. Ma már Nyugat-Európa számos országában a lakósság harmada bevándorló, vagy azok közvetlen leszármazottja, és arányuk állandóan nő, miközben a felszín alatt egyre jobban izzik a feszültség. Nem állunk messze attól, amit sok társadalomtudós megjósolt, hogy a XXI. század az országokon belüli etnikumok háborúinak a korszaka lesz. Miért kényszerítik ki mindezt? A cél valójában az „osszad meg és uralkodj” elvnek a legújabb és legaljasabb változata, amikor az osztóvonal már nem az egyes népek között húzódik, hanem azokon belül, az egyének között. Ha az emberek az egymás közötti ellentétekkel vannak elfoglalva, a nemzet egységes fellépése lehetetlenné válik. Az Európai Unió kereszténydemokrata kigondolói – Schuman, Adenauer, DeGasperi – valamikor nem így képzelték. Ők független nemzetek testvéri közösségéről álmodtak.
(Jáky Miklós)